lemez - BONNIE PRINCE BILLY: BE-WARE

  • - greff -
  • 2009. április 16.

Zene

A rossz hír kézbesítőjének ideges hamarkodásával mindjárt az elején rögzíteni vagyok kénytelen, hogy a Beware az első lemez a furcsa művészneveiről is ismert Will Oldham pályáján, amely nem igazolja az immár hosszú évek óta kialakult, közkeletű vélekedést, miszerint emberünkben az alternatív country egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük, akinek súlya és megbízhatósága csakis David Eugene Edwardséhoz vagy Bill Callahanéhez mérhető. Egyszerű volna azt gondolni, hogy a színvonalcsökkenés betudható annak, hogy a korábbi (fekete humorban pácolt és sokszor játékos) gyászindulók, magányhimnuszok és bánatódák helyett Oldham szinte az elejétől a végéig napsugaras, életigenlő lemezt készített - csakhogy már a tavalyi albuma is a hazatérésről, az otthon frisskalács-illatú melegéről szólt, a Lie Down In The Light mégsem volt kevésbé kiemelkedő, mint az elődei. Ám míg Oldham a Lie Downt a diszkrét távolságtartással, a szükséges pontokon elcsepegtetett keserűséggel és az elegáns hangszereléssel erős kézzel tartotta innen a giccshatáron, ezúttal tágra nyitja az ajtót a banalitás előtt: meghökkentően poros szemléletű country-dalocskákból épül fel a lemez, melyeket a trágyataposós vonóstémák, az élveteg slidegitár és egy minden számot biztonságosan kellemessé oldó pirospozsgás lánykórus alakít jóravalóan átlagossá.
A rossz hír kézbesítõjének ideges hamarkodásával mindjárt az elején rögzíteni vagyok kénytelen, hogy a Beware az elsõ lemez a furcsa mûvészneveirõl is ismert Will Oldham pályáján, amely nem igazolja az immár hosszú évek óta kialakult, közkeletû vélekedést, miszerint emberünkben az alternatív country egyik legjelentõsebb alakját tisztelhetjük, akinek súlya és megbízhatósága csakis David Eugene Edwardséhoz vagy Bill Callahanéhez mérhetõ. Egyszerû volna azt gondolni, hogy a színvonalcsökkenés betudható annak, hogy a korábbi (fekete humorban pácolt és sokszor játékos) gyászindulók, magányhimnuszok és bánatódák helyett Oldham szinte az elejétõl a végéig napsugaras, életigenlõ lemezt készített - csakhogy már a tavalyi albuma is a hazatérésrõl, az otthon frisskalács-illatú melegérõl szólt, a Lie Down In The Light mégsem volt kevésbé kiemelkedõ, mint az elõdei.

Ám míg Oldham a Lie Downt a diszkrét távolságtartással, a szükséges pontokon elcsepegtetett keserûséggel és az elegáns hangszereléssel erõs kézzel tartotta innen a giccshatáron, ezúttal tágra nyitja az ajtót a banalitás elõtt: meghökkentõen poros szemléletû country-dalocskákból épül fel a lemez, melyeket a trágyataposós vonóstémák, az élveteg slidegitár és egy minden számot biztonságosan kellemessé oldó pirospozsgás lánykórus alakít jóravalóan átlagossá. A põre csellókísérettel induló, izgalmas váltásokkal megcsavart Heart's Armst és a There Is Something I Have To Say minimalista bõgõ-gitár kíséret feletti nyugtalanító busongását leszámítva a behízelgõ Beware alig több félretolható háttérmuzsikánál.

Drag City/Neon Music, 2009

*** alá

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.