- káté -

című operájának 2009-ben, a zürichi Opera előadásán készült felvételén ketten először éneklik a szerepüket, Emily Magee a címszerepet, Thomas Hampson Scarpiát. Ami Magee-t illeti, szép, drámaian telt és líraian finom hang, előnyös megjelenés, valami mégis hiányzik belőle, talán a személyiség varázsa, amitől Toscája kissé nyers és kevéssé szerethető.

Rossini Armida című operája a sorozatgyártó zeneszerző virágkorának ritkán játszott opusa hat tenorra és egy virtuóz mezzóra vagy szopránra. A nápolyi bemutatón 1817-ben megbukott, a maestro előző darabjaival, A sevillai bor-béllyal és a Hamupipőkével túl magasra tette a mércét.

című operájának a New York-i Metropolitan Operában 1978-ban készült felvételén Luciano Pavarotti a sztár, meg is tapsolják, amikor belép a színpadra. A címszerepet éneklő Shirley Verrettet is megtapsolják: ő is sztár, és jól néz ki.

Halévy Clari című operáját még az általam ismert legrészletesebb magyar operaregiszter sem említi, bár a szerző tizennyolc művét sorolja föl az egyetlen jól ismert opuson, A zsidónőn kívül. A zürichi Opera 2008-as előadása igazi kuriózum: az alighanem első Halévy-háromfelvonásos feltámasztása.

A könnyáztatta világfájdalom Goethe nyomán született operája két ellentétes részre tagolódik. Az első két felvonásban a címszereplő költő, valamint Charlotte lamentáló epekedése kispolgári környezetbe van ágyazva, a második kettőben pedig megszűnik a külvilág, és hatalmas zenekari crescendók kísérik a szerelmesek kilátástalan vágyakozását és egyesülésüket a megsemmisülésben.

című operája a bel canto egyik csúcsa, amelyben az éneklés merő gyönyör, melódiával telített átszellemültség, a hang áradásából fejlődő tartalom. Persze, ha úgy éneklik.

A tavalyi Metropolitan-élőről kiadott felvétel Elina Garancáé. A kék szemű, griberlis énekesnő megvált a szőkeségétől és a szerep konvencióitól: a szoknyafelkapdosó, csípőriszáló, gitáros-kasztanyettás-fandangós táncházi műfolklórtól és műerotikától.

Az operamúzeum színvonalas működéséről kapnak (a szó szoros értelmében) képet ezen az 1989-es Metropolitan-felvételen, akik vevők rá. Az előadás akkor már hétéves volt, a rendezés annál is korábbi; John Cox glyndebourne-i munkáját a Broadwayen musicaleket előállító Robin Wagner hasznosította újra.

című operájának 2009-es müncheni előadására azt mondhatjuk: igen, így kell csinálni. A Bajor Állami Opera Kent Nagano vezényletével, Richard Jones rendezésében mellőzi a misztikus hattyúhős és a történelmi díszlet összes elnyűtt ikonját. Jonas Kaufmann Lohengrinje pólóban és joggingnadrágban új életet próbál kezdeni abban a falusi típusházban, amelyet Anja Harteros mint Elsa az előjáték alatt vonalzóval tervez, és két felvonáson át hordja hozzá a téglát meg a maltert az építőmunkásoknak.

A Metropolitanből egy éve élőben közvetített Hamupipőke-előadás semmit sem öregedett. És nem azért, mert már a bemutatón is öregecske volt (vannak ilyen produkciók), hanem mert a mesék kortalanok.

című operájának az 1989-es Bécsi Ünnepi Játékokon készült felvétele egészen különleges élmény. Nem tudok még egy előadásról, amelynek abszolút főszereplője a csak prózát mondó Szelim basa lenne, és a produkció mégis (hülyeséget beszélek: épp ezért) tökéletesen mozarti.

című operája a frivolitás és a melankólia különleges elegye. És még sok minden más: búcsú a múlttól, stílusjáték és hommage a Mozart.