Rossini Armida címû operája a sorozatgyártó zeneszerzõ virágkorának ritkán játszott opusa hat tenorra és egy virtuóz mezzóra vagy szopránra. A nápolyi bemutatón 1817-ben megbukott, a maestro elõzõ darabjaival, A sevillai bor-béllyal és a Hamupipõkével túl magasra tette a mércét. Az utóbbi dramaturgiai poénját, a címszereplõ záró áriáját itt is megismétli. Ez egy õrjöngõ bosszúária, amelyet a szép boszorkány azért énekel, mert Rinaldo, a keresztes hadak általa elrabolt vezére, akit elõbb démonikus, majd idillikus szerelemben egy szigeten tartott fogságban, megunja a gyönyört, és visszaszökik katonai hivatásához. A történet Tasso Megszabadított Jeruzsálem címû eposzából (nem) közismert, de ki figyel a történetre, amikor a tenorok úgy versengenek egymással, mint Fellininél az És a hajó megy címû filmben. A gyõztes mégis Renée Fleming, a bájos boszorka, aki varázshatalmát nem a körülötte táncoló gyermekszínházi balettdémonokra, hanem gödrös arcára, huncut mosolyára és mindenekelõtt hegyi patakként csörgedezõ, csodásan homogén, briliáns hangjára építi. A tenorok közül a kedvezményezett Rinaldót éneklõ Lawrence Brownlee tûnik ki mindvégig egyéniségének gyermekdedségével és vokális tisztaságával.
Az elõadás egyike a New York-i Metropolitan élõ közvetítésben is terjesztett új (2010-es) produkcióinak. Megfigyelhetõ benne az aktuális Met-filozófia: egyfelõl ritkaságok, amelyekben "mindent szabad", mert nincs számon kérhetõ tradíció, másfelõl "örökbecsû mûvek", amelyekben tilos a radikális rendezõi újraértelmezés. Mary Zimmermann bohókás gyermekszínházzal helyettesíti az önálló színpadi víziót, rendezése játékosan komolytalan. A zenekar hibátlan - nem kell félni, hogy belegikszerezik a nyitány fürge kürtfutamaiba.
Decca/Universal, 2 DVD, 2011
*****
