címû operája a bel canto egyik csúcsa, amelyben az éneklés merõ gyönyör, melódiával telített átszellemültség, a hang áradásából fejlõdõ tartalom. Persze, ha úgy éneklik. Ennek titka nemcsak a hangok szépsége, hanem az artikuláció. A dallamé és a nyelvé. Ha ezt megoldják, A puritánok már "el van játszva". A színpadi akció elhanyagolható. A royalista Arturo Talbo (angolosan: Arthur Talbot) megszökteti a fogoly királynét a Cromwell-párt erõdjébõl - saját esküvõjérõl a puritán Elvirával -, de viszontagságos visszatérésével megmenti bánatba esett menyasszonyát a végsõ megõrüléstõl, sõt nemes ellenségeinek bocsánatát is elnyeri. Szerelem, boldogság, gyûlölet, féltékenység, letargia, bosszúszomj, nagylelkûség - áriákba, duettekbe, egy õsváltozatból viszszaállított tercettbe és két, kórussal kísért kvartettbe öntve - mit kell ezen "megrendezni"? Pier'Alli a genovai Opera 2009-es elõadásának felvételén affektált mozdulatokra készteti ugyan a kórust, és fátyollal takart lámpákkal kelt egy kis romantikus Albion-borongást, de ez szinte jól áll a darabnak, a minden oldalról a játék közepébe hatoló kamerák pedig odapenderítik a nézõt az énekesek közelébe, szinte érezzük a leheletüket.
Ez elég fantasztikus. Juan Diego Flóreztõl kétvonalas f-et (!) hallani-látni (a d és az e meg se kottyan neki), s közben olyan, mint egy szerelmes kisfiú. Nino Machaidze kivételes koloratúrszoprán, született báj és pazar hang, élõben is volt szerencsém hozzá Gounod Júliájaként - önmagában a grúz brand. (Összeborulva befejezett kettõsük után a közönség a harmadik felvonásban nem engedi tovább az elõadást, egy bravi!-ra Machaidze elneveti magát, szerintem még az unokáinak is mutogatni fogja.) Ildebrando d'Arcangelo morc mélybasszusa is remek. Ebben az egyszerû és hagyományos elõadásban minden abszurd õrület benne van, ami az opera, és amiért "meg lehet veszni"!
DECCA/Universal, 2010, 2 DVD
*****
