címû operájának 2009-ben, a zürichi Opera elõadásán készült felvételén ketten elõször éneklik a szerepüket, Emily Magee a címszerepet, Thomas Hampson Scarpiát. Ami Magee-t illeti, szép, drámaian telt és líraian finom hang, elõnyös megjelenés, valami mégis hiányzik belõle, talán a személyiség varázsa, amitõl Toscája kissé nyers és kevéssé szerethetõ. Hampton viszont, ez a kivételes formátumú és intelligens mûvész szuper egyéniség, de baritonja túl puha, és volumenét tekintve kicsit kevés a rendõrfõnök behízelgõen brutális szólamához. A legjobb teljesítményt Jonas Kaufmann nyújtja, aki szintén csak pár hónappal korábban debütált Cavaradossiként, s attól lehetett tartani, hogy tenorjából hiányozni fog az olaszos
dolcezza és a fény, ehhez képest leheletfinom pianókat, diadalmas fortékat produkál, egészében pedig megkapó képest fest a szabadsághevületében is kisfiús, szinte elveszett festõ végtelen magányáról. De nem õ a fõszereplõ, hanem a másik kettõ.
A rendezõ Robert Carsen elveti a Tosca végtelenül unalmas sztereotípiáit, a színésznõt és a rendõrfõnököt állítja egymással szembe, akik teátrális fogásokkal harcolnak egymás ellen az utolsó vérig. A produkciót a színháziasság lengi körül, Te Deum helyett egy templomi misztériumot látunk a felmagasztosult Toscával a fõszerepben, a Farnese-palota vacsorája élesbe forduló színház (traktátus a szcenírozott valóságról mint közvetlen életveszélyrõl), a fináléban a címszereplõt fénykör és rivaldavilágítás kíséri ki végleg a színpadról, ami számára maga volt az élet. Kétségkívül érdekes és hathatós felfogás, amely eltünteti az illusztratív díszleteket, helyettük a belsõ világra és a mûvészien világított üres színpadra koncentrál. Végre valami más - ez megér egy misét.
Decca/Universal, 2011
**** és fél
