Egyébként Pavarotti kitûnõ, fõleg az elsõ és a harmadik felvonásban, ahol kantilénákat énekelhet; a középsõben kevésbé, mert ott drámai-hõsies futamok is vannak, ezekhez kevés a hangja, és nem is nagyon akarja terhelni. Rögtön az elején csúcsra járatja a Képáriát, végtelen ideig kitartja a záróhangot: a zenekar leáll, eszébe sincs eljutni a lezárásig. Nem zavar, hogy Pavarotti a megszokottnál is kövérebb, mert intelligens és humoros tenorista; azonnal átfesti a festményen a Madonna szemét barnára, amikor Toscája kéri, a legvégén pedig lakonikus reflexióval jelzi, hogy Cavaradossi nem hisz a vaktöltényes kivégzésben. Verrett hangban és karakterben egyaránt kimagaslóan jó, a sikeres dívában megmutatja az elveszett naivát, aki intuitív színpadi gesztusnak fogja föl, hogy asztali kést márt Scarpia mellébe. Cornell Macneil az egész szerepben színpadias, hármuk közül õ a leginkább régimódi és a legkevésbé belülrõl vezérelt, s vokálisan is hanyatlóban van a lemezfelvételeihez képest. A szerep korábbi óriása, Tito Gobbi a rendezõ: az összes Tosca-közhelyet eminensen hozza - a legeredetibb, hogy a harmadik felvonásban a megmentõ Tosca érkezését jelzõ fokozás alatt Cavaradossi a levelét fejezi be, azt hiszi, egy idegen kopogtatja a vállát, majd hirtelen megfordulva öleli át a nõt - ezt alighanem Pavarotti találta ki.
Decca/Universal, 2010
**** és fél
