A fizika és a film közös törvényei szerint utólag minden feketébe mártott film megszépül, a másodvonal noirjait is falja a ráérős utókor, Edmund Goulding 1947-es Nightmare Alley-jének is kellett egy fél évszázad, hogy a korabeli kritikusok ejnye-bejnyéire rácáfolva felküzdje magát az „elfeledett gyöngyszemek” mindent megszépítő polcára.
Minden musical megérdemli a nagyrabecsülésünket, amelyben a természet lágy ölén andalgó lány és fiú, miközben a szívüket perzselő szerelemről adnak tanúbizonyságot egymásnak a „We love each other so much” (számukra) megunhatatlan ismételgetésével, egyszer csak eljutnak a „counterintuitive, baby” (magyarul talán: „az intuícióval ellentétes, baby”) sor kiénekléséig.
A kaliforniai Comptonban olcsó az élet, a teniszpályák borítása a repedezett betontól a kifröccsent vérig terjed.
Mozikban a Szupernóva, egy meleg pár története. De mit kért a rendező Colin Firth-től, amit a sztár még sosem csinált filmen?
„Rom, rom, rom” – e három szóval jellemezte Billy Wilder, mi fogadta, amikor visszatért Berlinbe 1948-ban, hogy leforgassa a Külügyi szívügyeket, főszerepben a győztes amerikai katonák erkölcseivel, az azokat vizsgáló tüchtig képviselőnővel és a kétes erkölcsökről kétes erkölcsökkel daloló dizőzzel, akit Marlene Dietrich alakított szívbe és másba markolóan.
Ha meg kell csinálni a nagy melót, letudni az utolsó bulit, kirámolni a széfet, ami után nincsen több széf, csak a boldog öregkor Kansasben, Soderbergh a mi emberünk.
Tevékkel vagy tevéken viccelődni – a filmtörténetben ez eddig csak keveseknek sikerült méltósággal, és ezt az akadályt Pierce Brosnannak sem sikerült megugrania.
A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.
Épp ráfordultunk a hatvanas évekre, Hruscsov fenyegetőzik, a hidegháború dúl, de a brit golfpályák fűvének nincsen párja. Ha az atomháború ki is irtja az emberiséget, na bumm, egy jó kis golf és utána egy ital a klubban bárkit jobb kedvre deríthet.
Martin Scorsese Fran Lebowitzcal beszélget, és élvezi. Persze, hogy élvezi, máskülönben nem készített volna hétrészes beszélgetős filmet vele, de a sorozat bizonyítékokkal is szolgál: a nagy filmrendező hol a térdét, hol a székkarfát csapkodva hahotázik, miközben Lebowitzból dől a szó.
