A kacat bosszúja

Guillermo del Toro: Rémálmok sikátora

A fizika és a film közös törvényei szerint utólag minden feketébe mártott film megszépül, a másodvonal noirjait is falja a ráérős utókor, Edmund Goulding 1947-es Nightmare Alley-jének is kellett egy fél évszázad, hogy a korabeli kritikusok ejnye-bejnyéire rácáfolva felküzdje magát az „elfeledett gyöngyszemek” mindent megszépítő polcára.

Goulding filmje a vándorcirkuszok sokakat megihlető világába ereszkedett alá, oda, ahová 15 évvel korábban Tod Browning igazi klasszikusa, a ma is nyomasztó Szörnyszülöttek. Goulding kisebb tétekben játszott, nem a megalázottak és megnyomorítottak cirkuszi palettáját vitte filmre, csupán egy túl magasra kapaszkodó sármos gazember elkerülhetetlen bukását. Ha nem így lett volna, be se fért volna a noir mezőnybe: a fekete filmek, a fejre állt férfiak klubjába a bukás volt a belépő, és ez William Lindsay Gresham 1946-os regényében akkora volt, hogy azt a filmeseknek egy happy endnek látszó, kötelező megbocsátásfélével kellett tompítaniuk.