A kiszolgált katona fájdalma ez, aki megjárta a nagy háborút, majd látta víz alá kerülni Amerikát, de a vízkár semmi ahhoz képest, amit a végzet asszonya fog okozni hősünk életében. Mert nem elég a sci-fi körítés, a nedves jövőképbe oltott finom társadalomkritika, a szegényeket mind jobban a víz alá szorító gazdagok uralma, a mi exkatonánk, a szomorú szamurájok e kései leszármazottja valójában egy virtigli noir hős. Az az örök borostás, lelkileg is szúrós darab, akit mégsem véd meg az „én mindent láttam már” cinizmusa, mert jön a femme fatale, és ami még megmaradt az érző férfiúi szívből, az is ripityára törik. Szeretjük ezt a felállást, az ősi Bogart–Mitchum–Ladd-iskolát éppúgy, mint Nicholson leragasztott orrát, a neo-noir e híres szaglószervét, szóval Hugh fájdalma is kedves a szívünknek. A vízszint is ígéretes, egy kis világvége még egyetlen noirnak sem ártott meg; nem baj, ha a műfajt vízbe mártják, főleg, hogy a neonfények a pocsolyákban tükröződnek a legszebben. Ezzel a filmkészítők is tisztában vannak, és azzal is, hogy ha szárítóköteleken lógó ruhák közt üldözünk valakit, az látványos, és ha mindez háztetőkön zajlik, akkor előbb-utóbb ugrani kell egyikről a másikra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
