Film

Mi fáj?

Lisa Joy: Új múlt

  • - köves -
  • 2021. augusztus 25.

Kritika

A múlt kísérteni tudja az embert – halljuk Hugh Jackman kellemesen fájdalmas hangján, és már érezzük is a szavak mögött bujkáló gyötrelmet.

A kiszolgált katona fájdalma ez, aki megjárta a nagy háborút, majd látta víz alá kerülni Amerikát, de a vízkár semmi ahhoz képest, amit a végzet asszonya fog okozni hősünk életében. Mert nem elég a sci-fi körítés, a nedves jövőképbe oltott finom társadalomkritika, a szegényeket mind jobban a víz alá szorító gazdagok uralma, a mi exkatonánk, a szomorú szamurájok e kései leszármazottja valójában egy virtigli noir hős. Az az örök borostás, lelkileg is szúrós darab, akit mégsem véd meg az „én mindent láttam már” cinizmusa, mert jön a femme fatale, és ami még megmaradt az érző férfiúi szívből, az is ripityára törik. Szeretjük ezt a felállást, az ősi Bogart–Mitchum–Ladd-iskolát éppúgy, mint Nicholson leragasztott orrát, a neo-noir e híres szaglószervét, szóval Hugh fájdalma is kedves a szívünknek. A vízszint is ígéretes, egy kis világvége még egyetlen noirnak sem ártott meg; nem baj, ha a műfajt vízbe mártják, főleg, hogy a neonfények a pocsolyákban tükröződnek a legszebben. Ezzel a filmkészítők is tisztában vannak, és azzal is, hogy ha szárítóköteleken lógó ruhák közt üldözünk valakit, az látványos, és ha mindez háztetőkön zajlik, akkor előbb-utóbb ugrani kell egyikről a másikra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.