Film

Történelmi tapas

Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák

  • - köves -
  • 2022. január 26.

Kritika

Apából alig, ám anyából sokféle van Almodóvar új filmjében.

Vannak a címben is beígért párhuzamosak, akik nem a végtelenben, hanem egy madridi szülészeten találkoznak, de vannak merőlegesek és még sokféle szöget zárók, sőt az almodóvari anyák hosszú sorában egészen a spanyol polgárháborúig jutunk, a spanyol apahiány ősforrásáig, és egy máig ható nemzeti traumáig. De vissza a szülészetre, ahol épp egy tizenhét éves lány és egy negyvenes nő ad életet egy-egy gyermeknek. Még nem is sejtik, hogy mit tartogat számukra a pihent alkotói fantázia: nem egy vulkán tör ki a kórház alatt, de ha az törne ki, azt se lehetne rossz néven venni Almodóvartól, aki szokásához híven olyan véletlenekkel játszik, melyekkel más rögtön kiesne az első forgatókönyvírói rostavizsgán. Azt nem mondhatjuk el, hogyan csavarodik egymásba, sőt a nagybetűs történelembe a két egyedülálló kismama története, de azt igen, hogy abban a valóságtól néhány centire el­emelt világban, ahol Almodóvar hősei már rég­óta léteznek, ismét kellemes a tartózkodás, és persze ott a tetemes életmű is, mely sok minden alól felmentést ad. Ilyen felütést is csak Almodóvar engedhet meg magának az európai filmművésztben: egy kiadós címlapfotózást követően a divatfotós (Penélope Cruz) összejön a modelljével, aki történetesen törvényszéki antropológus, így rögtön szóba kerülhet egy feltáratlan tömegsír a polgárháború idejéből, és mielőtt forró ölelésben egyesülnének egymással, még szó esik a Történelmi emlékezet törvényről és Mariano Rajoy korábbi miniszterelnök nem túl dicső hozzáállásáról. Almodóvar mintha sietne túlesni a nehezén: most bizony a történelmi múltba ás le, hát elhadartatja a szereplőivel a leckét, hogy aztán – végre! – a fotogén emberpár sejtelmes zenére nagyot szeretkezzen egy nyitott madridi ablaknál.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.