- köves -

Jó karban lévő, tájékozott, barátai által szellemesnek mondott filmszatíra keresi igényes közönségét.

Az alternatív valóságok közül, melyek a mozi segítségével viszonylag gyorsan és olcsón elérhetők, a kisvárosi idill az egyik legnépszerűbb, s egyben legidegesítőbb célállomás.

Errefelé még úgy sem jártunk, illetve dehogynem. A helyszínek újak, de a film már egy ideje ugyanaz. A náci múlttal való szembenézés jegyében mostanában már nem a koncentrációs táborok barakkjaiban és a lövészárkok mélyén keresik történeteiket a fiatal német filmesek, hanem a hátország vidékein.

Áll a bál a München körül. Régi mumusaink - név szerint a rendezői üzenet és a történeti hűség - borzolják a kedélyeket ebben a vitában, miközben maga a termék - nevezetesen a film - csak a végén kullog az érvek és ellenérvek hosszú sorában.

A hidegtálig vezető út animével van kikövezve. Olyan varázsszóról van szó, melynek sokatmondó pillantásokkal kísért felvetésére könynyen megnyílhat az út a lazacos szendvicsig.

Békés ország a Sziget, olyan állam az államban-féle képződmény, ahol jobb a lángos, mint a Vatikánban, de jobban is őrzik, mint a pápai étkezőt.

Az idei Sziget fesztivál programjának egyik kétségtelen érdekessége a művésznő fellépése, minek apropójából ezúttal filmszínészi pályájának alakulását követjük nyomon (némi kitekintéssel hollywoodi kollégái könnyűzenei törekvéseire).

Well, well, úgy rémlik, ebben az utcában is jártunk már. Aggodalomra persze semmi ok, ennyi Edward-korabeli felöltõ és elegánsan lóbált sétapálca - csakis a szívünknek oly kedves századfordulós Londonban rakhatott ki H. G. Wells idõgépe

Ritka jelenség, különösen a szuperprodukciók magaslati levegõjén, hogy rendezõ és sztárjai ilyen egyetértésben és követ-kezetesen komolytalankodjanak végig egy folytatást, márpedig Steven Soderbergh G. Clooneyval, B. Pitt-tel és J. Robertsszel felálló - és még vagy tucatnyi bálkirályt és csárdáskirálynõt felvonultató - csapatával valami ilyesmire vetemedett.

Egy néhány éve készült interjúban hangzott el mindaz, amit most Goran Paskaljevic szerb filmrendezõ fõszereplõje szájába ad. Lazar, a háborút megjárt szerb férfi monológja tehát nem túlzás: a gyomorforgató részletek mind egy szálig valóságosak, egy falu kiirtásának vérben és agyvelõben tocsogó története szóról szóra igaz. Paskaljevic szükségét érzi a vallomásba csomagolt súlyos szavak használatának, mint ahogy annak is, hogy a háborús rémtettekért és a barátja meggyilkolásáért vezeklõ férfi számára egy autista kislány képében prezentálja a megváltás lehetõségét.