Egy néhány éve készült interjúban hangzott el mindaz, amit most Goran Paskaljevic szerb filmrendezõ fõszereplõje szájába ad. Lazar, a háborút megjárt szerb férfi monológja tehát nem túlzás: a gyomorforgató részletek mind egy szálig valóságosak, egy falu kiirtásának vérben és agyvelõben tocsogó története szóról szóra igaz. Paskaljevic szükségét érzi a vallomásba csomagolt súlyos szavak használatának, mint ahogy annak is, hogy a háborús rémtettekért és a barátja meggyilkolásáért vezeklõ férfi számára egy autista kislány képében prezentálja a megváltás lehetõségét. A tízévnyi börtön után hazatérõ férfit ugyanis két boszniai menekült, egy anya és autista lánya fogadja egykori otthonában. A férfi elõször visszavinné õket a menekülttáborba, majd látva a rájuk váró körülményeket, inkább befogadja õket, s ezzel kezdetét veszi hármójuk tragédiába torkolló közös története. Paskaljevic Szerbiát filmezi, a Milosevic után maradt romhalmazt, a háború utáni kiábrándultságot, fagyos ürességet. Rosszkedve telének valóság ihlette epizódjai pontosan, ismerõs érzéseket közvetítve tudósítanak a békeidõk túlélési harcáról. Az összeszorított szájjal és összeszorult gyomorral élt életek mindennapi tragikumát azonban agyonnyomja, iskolás idézõjelek közé szorítja az autizmus súlyos metaforája, mely nem hajlandó engedelmeskedni a rendezõi akaratnak, és sehogyan sem ragad meg a valóság szövetében. A kevesebbel Paskaljevic talán többre jutott volna: a menekülttábor puszta látványa vagy az a zsigeri félelem, amit egy csapat randalírozó focirajongó is képes kiváltani szereplõinkbõl, elvégezte volna a feladatot.
- köves -
Forgalmazza a Best Hollywood
