Háborús konfekció - Dennes Gansel: Napola - A Führer elit csapata (film)

  • - köves -
  • 2006. július 20.

Zene

Errefelé még úgy sem jártunk, illetve dehogynem. A helyszínek újak, de a film már egy ideje ugyanaz. A náci múlttal való szembenézés jegyében mostanában már nem a koncentrációs táborok barakkjaiban és a lövészárkok mélyén keresik történeteiket a fiatal német filmesek, hanem a hátország vidékein.
Az győz, aki elsőként ér az archívumba, azé a dicsőség, aki elsőként rekonstruálja az ördögi gépezet korábban ismeretlen színtereit. Hitler bunkerjának alaprajza ugyanúgy sikerre vitt már egy játékfilmet, mint Sophie Scholl kihallgatásának részletes jegyzőkönyve, és semmi kétség, hasonló érdeklődés kíséri majd a Führer elit katonáinak iskolaéveit is. A recept megegyezik a korábbiakkal: egyfelől a náci világ kulisszáinak részletgazdag megidézése, másfelől egy flottul elmesélt, meglehetősen hagyományos történet hivatott elnyerni a közönség érdeklődését. A harmadik birodalom lassan ismerősnek ható díszletei között nem először érezhetjük úgy, hogy nem egy - a készítők szándéka szerint - fontos történetbe, hanem valójában szabvány zsánerfilmbe tévedtünk. Szó se róla, egy igazán pedáns és hatásos darabba, mely a katonaiskolás fejlődéstörténetek kliséit toldja meg a náci vezetés kegyetlenségeivel, miközben tehetséges fiatal német színészeket és az SS-egyenruhát már sokadszorra magukra öltő helyi sztárokat juttat drámai magas labdákhoz. A Napola, csakúgy, mint a Sophie Scholl és a Hitler utolsó napjait feldolgozó mozik, jól megcsinált film, melynek kapcsán az iparszerűség és a jó szándék, a hatásvadászat és a múltfeltárás iránti elkötelezettség ugyanazon a napon említendő.

A Best Hollywood bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.