- köves -

Úgy kezdődik, hogy Jean Dujardin, a francia film ma talán legnagyobb sztárja hajnali dorbézolás után robogóra pattan, ahogy robogóra csak egy párizsi tud pattanni, de nem jut messzebb néhány saroknál: úgy elcsapják szegényt, hogy a lába se éri a földet. Betegágyánál barátai adják egymásnak a kilincset, mondanunk sem kell, a francia film ma talán legnagyobb sztárjai; még ki se ment Cotillard, de már bejött Cluzet, s valahol ott szorong Magimel és roskad magába Lellouche.

Kiautóznak a veteményesbe, beautóznak a veteményesből - nagyjából ez a dinamika jellemzi a mű központi kettősét, egy polgári viszonyok közt őszbe borult házaspárt, akik jól karbantartott házasságukkal messze kirínak privát szférájuk körülöttük keringő szereplői közül. Londonban járunk, egy filmen sokszor látott, de még mindig megcsodált réteg, a biztos alapokon nyugvó középosztály előszobáiban és nappalijaiban.

Telefonon értük utol a Néma csönd című német thriller 33 éves rendezőjét, hogy megvitassuk a német akcióhősök helyzetét, a legbiztosabb filmes befektetéseket és a hollywoodi kilátásokat.

Ahol rögtön két happy is szerepel a címben, ott semmi okunk valódi boldogságra gyanakodni. Meglehet, némiképp sztereotip a megközelítés, de a norvég+vígjáték szókapcsolat sem a boldogságtól kipirult arcokat, sokkal inkább az északi melankóliával fűtő egzisztenciákat, a polgári jólét fosztóképzős szerkezeteitől (aszatlanság, eretetnélküliség) szenvedőket juttatják az eszünkbe.

Nem is annyira a halászoknak nehéz (persze nekik sem könnyű), mint inkább a börtönviselt, kallódó szépségeknek. Az összevetés joggal tűnhet esetlegesnek, hisz' ilyen alapon akár egy bányászt és egy balerinát is párba lehetne állítani, de hát erre (is) való a mozi: összehozni a bányászokat és balerinákat, a cowboyokat és űrlényeket vagy - mint Tony és Angéle esetében - a mogorva halászt és a rosszéletű, de a rossz életét feledni vágyó szépséget.

Alejandro González Iñárritu első nagyjátékfilmje, a Korcs szerelmek egyik szereplője befogad egy meglőtt kutyát; megeteti, meggyógyítja, majd pár nap múlva arra ér haza, hogy az állat megölt mindent, ami kedves volt neki (az összes többi kutyáját). A legújabb filmben, a Biutifulban elhangzik egy történet egy tigrisidomárról, aki egy évtizedig gondozta a vadállatot, de az az első figyelmetlenséget kihasználva kettéharapta a koponyáját - a metafora persze megvalósul: Uxbal, a főszereplő folyamatosan segíteni próbál a szerencsétlen bevándorlókon, de úgy hal meg, hogy az egyikük magával viszi az összes pénzét, és magára hagyja a férfi elárvuló gyerekeit.

Persze, persze, tudjuk: az oroszok, a zombik, a befőttek, a potterek és a vámpírok már a spájzban vannak. Anya is csak egy van - de ez most kevéssé érdekes, majd talán anyák napján, most a vámpírnak van szezonja, igaz, jönnek fel az élőhalottak is, mondhatni fej fej, illetve nyak fej melletti a küzdelem.

2000-ben csatlakozott a Pixar animációs csapatához, azóta olyan filmeken dolgozott, mint a Némó nyomában, A hihetetlen család, a Verdák, a L'ecsó és a Fel!. Legutóbbi munkája a Verdák 2. volt.

Elég hosszú volt a felvonásköz, de mit számít nyolc nyamvadt hónap egy tíz éve szakadatlanul virágzó franchise életében. Azért gyűltünk most össze, talpig ünneplőben, hogy mérleget vonjunk, címeket cseréljünk, és átadhassuk a győzteseknek járó könyvutalványokat.

Köztünk élnek. Beolvadnak, elvegyülnek.

Anya csendes őrült, apa metamfetamint főz, mint a környéken mindenki, a gyerekek éhesek és fáznak, a nővérük még nincs 18, de máris családfenntartói teendők nyomasztják. Tán a seriff az egyedül jól táplált jelenlévő, de ő csak átmenetileg tartózkodik a portán, azért jött, hogy közölje a rossz hírt: a befőzésben jártas családfőnek nyoma veszett, s ha nem mutatkozik a közelgő tárgyaláson, oda a ház és oda az erdő is.