Régi jó barátokat játszanak, ősrégi pajtikat, akiket éves rendes közös nyaralásuk előtt ért a rossz hír. Tipródnak is rendesen, hogy menni vagy nem menni, miközben barátjuk legfeljebb a szemöldökét tudja mozdítani, azt is segítséggel. Végül mennek, várja őket az óceán, s lesz sütögetés, iszogatás, hajókázás, cselezgetés, egy csomó gatás/getés, mert ez egy ilyen film: ölelgetős, mélázgatós, kitárulkozgatós. Mindenki lépten-nyomon ölelkezik, barát a baráttal, férj a feleséggel, croissant a bagettel, aki bepörög, viccesen pörög be, akinek szívfájdalma van, lágy zenei aláfestéssel mereszti a szemét a semmibe. Gondtalan fényűzés keveredik a gondtalan drámával, és mint egy zenei kívánságműsorban, mindig lehet kérni egy új számot - csak a soundtrackra annyi mehetett el, amennyiből veteményest lehet venni Saint-Tropez-ban. A rendezői székben a francia film ma talán legnagyobb sztárja, Guillaume Canet, aki néhány éve olyat tett, ami joggal dühítette fel mindazokat, akik szerint egy sztárolt szívtiprónak buknia kell rendezőként. Canet nemhogy nem bukott meg, de egy helyre kis thrillert hozott össze (Senkinek egy szót se!), simán lepipálva a szakma mestereit. Ha úgy tetszik, ez a filmje is egy thriller, egy életmódthriller, melyben az izgalmakat nem a szereplők drámája, hanem életkörülményeik és franciás szokásaik adják; hogy milyen márkájú hajón sütkérezik, osztrigájához milyen bort választ, s milyen technikával veti nyaka köré sálját a nyaraló yuppie-tömeg. Fele ennyire sem izgalmas, hogy végül összejön-e Cotillard-nak, vagy felépül-e Dujardin, annál izgalmasabb viszont, hogy Párizsban sok a kávéház, és a kávéházak felett emberek laknak. Egy ilyen lényt meg is mutat a film: szép lakásban szép pamlagon szép nő pihen, titkot őriz. Úgy kifaggatná az ember.
Bemutatja a Cirko Film - Másképp Alapítvány
