Film

Mindennapi osztrigánkat

Guillaume Canet: Apró kis hazugságok

  • - köves -
  • 2011. november 3.

Film

Úgy kezdődik, hogy Jean Dujardin, a francia film ma talán legnagyobb sztárja hajnali dorbézolás után robogóra pattan, ahogy robogóra csak egy párizsi tud pattanni, de nem jut messzebb néhány saroknál: úgy elcsapják szegényt, hogy a lába se éri a földet. Betegágyánál barátai adják egymásnak a kilincset, mondanunk sem kell, a francia film ma talán legnagyobb sztárjai; még ki se ment Cotillard, de már bejött Cluzet, s valahol ott szorong Magimel és roskad magába Lellouche.

Régi jó barátokat játszanak, ősrégi pajtikat, akiket éves rendes közös nyaralásuk előtt ért a rossz hír. Tipródnak is rendesen, hogy menni vagy nem menni, miközben barátjuk legfeljebb a szemöldökét tudja mozdítani, azt is segítséggel. Végül mennek, várja őket az óceán, s lesz sütögetés, iszogatás, hajókázás, cselezgetés, egy csomó gatás/getés, mert ez egy ilyen film: ölelgetős, mélázgatós, kitárulkozgatós. Mindenki lépten-nyomon ölelkezik, barát a baráttal, férj a feleséggel, croissant a bagettel, aki bepörög, viccesen pörög be, akinek szívfájdalma van, lágy zenei aláfestéssel mereszti a szemét a semmibe. Gondtalan fényűzés keveredik a gondtalan drámával, és mint egy zenei kívánságműsorban, mindig lehet kérni egy új számot - csak a soundtrackra annyi mehetett el, amennyiből veteményest lehet venni Saint-Tropez-ban. A rendezői székben a francia film ma talán legnagyobb sztárja, Guillaume Canet, aki néhány éve olyat tett, ami joggal dühítette fel mindazokat, akik szerint egy sztárolt szívtiprónak buknia kell rendezőként. Canet nemhogy nem bukott meg, de egy helyre kis thrillert hozott össze (Senkinek egy szót se!), simán lepipálva a szakma mestereit. Ha úgy tetszik, ez a filmje is egy thriller, egy életmódthriller, melyben az izgalmakat nem a szereplők drámája, hanem életkörülményeik és franciás szokásaik adják; hogy milyen márkájú hajón sütkérezik, osztrigájához milyen bort választ, s milyen technikával veti nyaka köré sálját a nyaraló yuppie-tömeg. Fele ennyire sem izgalmas, hogy végül összejön-e Cotillard-nak, vagy felépül-e Dujardin, annál izgalmasabb viszont, hogy Párizsban sok a kávéház, és a kávéházak felett emberek laknak. Egy ilyen lényt meg is mutat a film: szép lakásban szép pamlagon szép nő pihen, titkot őriz. Úgy kifaggatná az ember.

Bemutatja a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.