Film - A 00-s verzió - Matthew Vaughn: X-Men: Az elsők

  • - köves -
  • 2011. június 9.

Zene

Köztünk élnek. Beolvadnak, elvegyülnek.
Olyanok, mint te vagy én, tökéletes a mimikrijük. Legközelebbi rokonaik sem mondanák meg róluk, hogy ők, igen, igen, ők X-Men-rajongók. Többségük a Marvel-képregényektől, egy kisebb, de nem elhanyagolható részük pedig Bryan Singer filmjeitől (X-Men 1-2.) lett mutánsbarát. Kezdetben minden jó volt, Singer dolgai az első nem ciki képregény-adaptációkként szereztek jó pontokat - már azok körében, akiknek különösebb kényszerítő erő nélkül is átélhetők egy acélkarmú, farkasszagú martalóc, egy mágneses erejű holokauszt-túlélő vagy egy tolószékes telepata kül- és belharcai, másságából fakadó dilemmái, emberpárti vagy emberellenes tettei. Hollywood győzött Hollywood felett: szép volt, rég volt, de az azóta eltelt két részben már a Kasszagépé, ezé a csilingelő hangjáról meszsziről is felismerhető mutánsé volt a főszerep. És ezzel elérkeztünk az x-menológia jelen állásához: ha az előremenekülés útjai zárva tartanak, nézzünk az eredettörténetek körmére - körülbelül spanyolviasz szintű a felfedezés, de sok esetben bevált, elég megkérdezni a Denevérembert vagy a 007-es Martini-fogyasztót. Ez lehetett azon logika amögött is, amiért e legújabb, a dicstelen félmúlttal fennhangon szakítani kívánó folytatás nem a szabadon berendezhető 2300-as évekbe, hanem a retró fájásokat rögtön kiváltó hatvanasokba költözött. Jó döntés volt: a kis Magneto és a kis X Professzor olykor szuper-Hacsekre és szuper-Sajóra emlékeztető párosa jól mutat ebben a garbóra felesküdött miliőben, de a tanügyi reformok, a válogatott kisebbségérzetek és a hidegháborús parák közepette csak elhadart szólamokra és finom angolsággal előadott szemforgatásra telik tőlük. S bár ritka az olyan méltatás, melyben ne Connery Bondját említenék az X-Menek ifjú gárdájával együtt, az előképek felsorakoztatásakor méltánytalanság lenne Forrest Gumpot nem szólítani: a világpolitika színpadára felkéredzkedő és ott a kubai rakétaválságot megbuheráló képregényfigurákba nem nehéz belelátni az egyszerű észjárású délvidéki mutánst, aki egy doboz csokoládéval és népszerű életvezetési tanácsaival söpört végig Amerika történelmén.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.