Kettejük meglehetősen gyakorlatiasnak induló találkozására a festői Normandia egy kevéssé festői presszójában kerül sor: a nő újsághirdetésre jelentkezik, tudván tudva és várakozásait is ehhez igazítva, hogy a hirdető fél nem akarhat mást, csak azt. A kis késéssel befutó halászember viszont mogorván fogadja a rutinos ajánlkozást; neki nem egy gyors numera kell, még csak nem is kettő lassú, hanem, s innen kapcsolatuk hepehupás története. Az elmúlt évek francia terméséből könnyen kibogarászható, hogy a továbbiakban mily hangulatokra lehet számítani. Clotilde Hesme a biciklijüket daccal hajtó vadócok iskolájából lett kikérve a forgatásra, az pedig, hogy miként méregeti egymást egy feltételesen szabad nő és kirendelt pártfogója, minimum azóta közkincs, hogy Kristin Scott Thomas is bejátszotta ezeket a mélységeket (Oly sokáig szerettelek). A halfeldolgozásról is tudunk egyet s mást, ha máshonnan nem, hát épp a franciáktól, legutóbb például Marseille adta a halszagot (Nyugodt város) egy történethez. Ismerős hallal és drámával főzünk tehát, a kérdés, hogy mindez kinek jó. A nézők megnyugtatására közöljük; Tony, a kevés beszédű halász és Angéle, a nála is kevesebb beszédű bombázó bimbózó kapcsolatát nem zenélik alá csilingelő kis harangocskák, s a köldöknéző nihil sem gyakori vendég ezen a tájon. A két szereplő egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző története a franciáknak oly jól álló, szalonképes (és e szalont gyakran szellőztető) kisembertörténetek egyike. Amilyen a demokrácia arrafelé, előbb-utóbb minden szakma sorra kerül, legutóbb épp Vincent Lindon adta a szerelmes kőművest (Mese a szerelemről), s csak a franciák a megmondhatói, hogy még hány más szakma becsületes művelőjét vették már elő a szerelmi fájások. Az Angéle és Tony persze épp úgy Angéle fájása is; egy szép arc szimpatikus jelenéséről adhatunk tehát hírt, melyen a normandiai fények hálásan játszadoznak.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
