Közelebbről Tom és Gerri (nem Jerry) termeiben, ahol az égvilágon nem történik semmi; csak moziban ritkán látható apróságok. Különösebb akadályok nem is tornyosulnak a szereplők előtt, ami tornyosul, azt olyan egyszerű szavakkal lehet leírni, mint tavasz, nyár, ősz és tél - aligha meglepő tagolás, aligha meglepő csapadék- és fényviszonyokkal. Az egyéb viszonyok sem túlságosan meglepőek, a négy felvonás során alig változik valami, Tom és Gerri állandóbbak az állandónál, hol kimennek a veteményesbe, hol bejönnek a veteményesből, hol a konyhában, hol a nappaliban töltik idejüket, egy kevés borral és nem kevés egymás iránti megértéssel. Ami mozgás tapasztalható a filmben, jobbára körülöttük, az ő személyes vonzáskörzetükben esik: apró, mikroszkopikus mozgások, főképp egy régi barátnő (Gerrié) és egy régi barát (Tomé) köröznek a fényt adó páros körül. Feldúltan jönnek-mennek, magukról és másokról is megfeledkezve: hol hívatlanul állítanak be, hol a megbeszélt vacsoraidőpontban, de szinte mindig üres borosüvegek és sörösdobozok garmadája marad utánuk. 'k a minden baráti körre jutó blamások, a szeretve kínos társutasok, akik a legritkább esetben veszik észre magukat, s akik önmagukért hol derűs elnézésben, hol szelíd rosszallásban részesülnek. Mike Leigh ezúttal a derűs elnézések és szelíd rosszallások pasztellszínű szövetéből vásárolt be egy nagy adaggal. Noha egyre kedélyesebbnek tűnik mostanában (lásd Hajrá, boldogság!), mit sem vesztett híres arányérzékéből, meg abból a ritka képességből, mely egy elkapott tekintetben, egy elvétett szóban vagy egy félrecsúszott nyakkendőben is képes egy egész élet drámáját láttatni. Persze csak úgy, mintegy mellékesen.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
