- minek -

A Barnett ikrek (a multiinstrumentalista-zeneszerző-énekes Jack és a dobos-divatmodell George - éppen csak helyhiány miatt maradtak ki a zenész ikrekről szóló online összeállításunkból), s a mellettük kitartó Thomas Hein basszer 2006 óta működteti a londoni kollektívát. Most azt kell mondanunk, harmadszor is képesek voltak arra a bravúrra, hogy felülmúlják a publikum (provokatív nyilatkozataiktól is fűtött) várakozásait.

Sacha Winkler egykor a zürichi elektronikus szcénából indulva jutott el a diszkrét nemzetközi elismertségig. 2007-es, Rumpelzirkus című albumát joggal ünnepelte a kritika, elvégre a renegát minimalista rendkívül sikeresen ötvözte a click-house kattogását a dalszerű formákkal, s a vendégzenészek és énekesek karán kívül bevetette saját, jellegzetesen dünnyögő hangját is.

A puritánul elnevezett trió eredetileg Elena Tonra énekes-gitáros egyszemélyes produkciójának indult, majd utóbb csatlakozott hozzá Igor Haefeli gitáros és Remi Aguilella dobos. Több figyelemre méltó EP megjelenését követően szerződtette őket a 4AD, és idei bemutatkozó lemezük egyáltalán nem lóg ki a kiadó retrospektíven is lélegzetelállító katalógusából.

Bujdosó János kétségtelenül az egyik legkreatívabb magyar gitáros, aki számtalan formációban bukkant fel az idők során - hogy most csak a nálunk is többször méltatott Pop Ivant említsük. A Vajdovich Árpád basszusgitárossal és Németh Csaba dobossal alkotott, klubkoncertek során bizonyított triójának zenéje szinte zavarba ejtő nagyvonalúsággal nyúl vissza az utóbbi évszázad zenei forrásaihoz, a Gold For Leslie-t mégis összetartja a hangulatok finom egyensúlya és a hatásokat szintetizáló kompozíciós invenció.

Az előző évtized első felében oly aktív The Knife testvérkollektíva (Karin Dreijer Andersson és Olof Dreijer duója) 2006 után hosszú alkotói szünetet tartott - már ami az albumkészítést illeti. Azért persze ne feledkezzünk meg a 2010-ben (többek között Mt. Sims és Planningtorock társaságában) elkészített Tomorrow, In A Year című, dupla cédényi zeneanyagukról, mely papíron egy Darwin életéről készült dán opera zenéje, de a maga nemében (monumentalitása és néha provokatív megközelítése dacára) tökéletesen és tartalmasan szórakoztató.

A csütörtök esti koncert előtt gondosan meghallgatjuk a !!! (kiejtve: chk chk chk) vadonatúj nagylemezét, a Thr!!!llert: bár továbbra is szellemesen szórakoztató zenét csinálnak (ami amúgy egészen direkten lassú-középtempós diszkós, néha szokatlanul popos), de valahogy hiányzik a korábbi albumok elementaritása. Azután megnézzük élőben a csettintős nevűeket, és hirtelen minden a helyére kerül: az új dalok szépen elnyerik helyüket a koncertprogram és az életmű kontextusában.

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

Simon Green, azaz Bonobo neve már régóta egyet jelent az alapos, gondos produceri munkával, a finom megérzésekből építkező, rendre fülbemászó kompozíciókkal - és igen: a szép, kerek, gyakran vendégvokalisták által megszólaltatott dalokkal.

A Matt Hillként anyakönyvezett amerikai Umberto oly sok zenebolond honfitársához hasonlóan megszállott rajongója a hetvenes-nyolcvanas évek elektronikus zenei pionírjainak. Munkáin érződik, hogy a francia kozmikus diszkó, a klasszikus krautrock és a veretes italo-elektrodiszkó bűvöletében alkot.

A különös név alatt futó New York-i alkotó (Drew Lustman) az egyik legnagyobb ígéretnek számít az elektronikus tánczenében. Zenéje egyszerre táplálkozik dzsesszes gyökereiből (ifjabb korában játszott is zenekarokban), a dubstepből sarjadzó mély, basszusnehéz zenékből, a garage 2/4-es ritmikájából, techno- és house-hagyományból, soulból, jungle-ból és még sok minden másból.