Balaton Sound

Egy este, két ujj

Four Tet, Two Fingers

  • - minek -
  • 2013. augusztus 18.

Zene

Az általunk sajnos kihagyott csütörtök (Crystal Castles, Justice, Todd Terje, Scuba) mellett talán a BS zárónapja tűnt a legizgalmasabbnak - több olyan előadóval, aki soha nem járt még nálunk, és egy kedves visszatérővel.

Kieran Hebden, vagyis Four Tet folyamatos és tudatos karrierépítés nyomán jutott el addig a pontig, hogy ő legyen az elektronikus tánczene egyik vitathatatlan császára. Fringe nevű posztrockzenekarával vagy Steve Reiddel készített albumai, kultikus státuszú, túlnyomórészt minőségi remixei, Burial és Thom Yorke társaságában készített zenéi, élő fellépései, live actjei, no és eddigi hat nagylemeze mind-mind egy-egy kis adalék a szinte kész szoborhoz. Mindenesetre az utóbbi öt évben hallatlan magabiztossággal készíti táncparkettre optimalizált zenéit - ezek rendre a minimalista house-ból, néha a 2/4-es bass musicból és saját összetéveszthetetlen (mintázós, manipulálós, rafináltan építkező) hangművészetéből táplálkoznak. Volna tehát bőven nyersanyag egy élő fellépéshez, de alig egyórás programjában mégsem csupán saját számokat használ. Ennek dacára nem klasszikus dj-szettet, hanem egy vendégzenékkel kipárnázott, szabálytalan, hibrid live act-félét kapunk sok Four Tet-"slágerrel", ami azonban éppen akkor ér véget, mikor igazán kibontakozhatott volna. Első fellépésnek azért nem volt rossz, és el kell ismerni: a Pinnacles tökéletes zárásnak bizonyult.

A Two Fingers eredetileg duóként indult, de Doubleclick kiszállásával a nálunk visszatérő vendégnek számító Amon Tobin egyedül viszi tovább a nevet, ami alatt a leginkább a "klasszikus" lemezeiről megismert, szofisztikált hangzástól jelentősen eltérő, grime-, glitchy hiphop- és dupstepelemekből összerakott, gyakorta törzsi ritmikájú és kellően koszos bíteket épít. Már tavaly ősszel megjelent, Stunt Rhythms című dupla albuma is kissé zavarba ejtő, bár alapvetően szórakoztató ötletrohamot tartalmaz (a legszellemesebb példa a csak maxin kijött, brutális játék mackós videóval megtámogatott Vengeance Rhythm), de amikor ebből a nyersanyagból (no meg a hasonszőrű kollégák zenéiből) élőben, a dj-pultban mazsolázik, akkor elszabadul a pokol. A program első felét a zabolátlan kattogás és a dubos, tropical bass típusú ritmusok uralják, amiknek képtelenség ellenállni. És amikor már minden izmot gondosan átmozgatott, még rágyorsít egy kicsit - itt már a jungle/drum and bass-szerű zenék dominálnak, ami az ő kezéből hallatlanul jól tud esni. Ez is csak egy óra, de utána erősen feldobott hangulatban már nem esik nehezünkre pár óra veretés Loco Dice-ra, aki perfektül felidézi egy klasszikus Titusz-diszkó hangulatát.

Zamárdi, július 14.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.