A többi már simán ment: szinte kultstátusz az absztrakt elektronikus zenei világban, lemezszerződés a Ninja Tune-nal, az első ottani kiadványuk (a tavalyi remek Featurette EP) és idén az első, az ítészeket is némiképpen megosztó album. A zavar forrása alighanem a stiláris, műfaji összetevők sokfélesége lehet: van itt hiphop, ami érezhetően az anyanyelvük, beteg (fidget) house, nagyon is kortárs, dubstepből kinőtt bass music, elektro (ebben is néha visszautalás a pár évvel ezelőtti, justice-i aranyidőkre), ambient, 80-as éveket idéző elektrofunk és néha tényleg feltűnő párhuzamok a Daft Punk újabb keletű munkásságával. De mi mégis amellett érvelnénk, hogy érdemes a saját érdemei szerint kezelni, és azon belül is véresen komolyan venni a Letherette-et - s ehhez elég bizonyítékkal szolgál, ha néhányszor türelmesen végighallgatjuk az albumot. Garantáljuk: nem fog fájni, sőt az ismétlésre is rájár a kezünk. Nem lehet elvitatni tőlük az alkotói-zeneírói tehetséget, s ahhoz is van érzékük, hogy a direktben nyersnek tűnő, seggrázós elektrofunk darabokat (D&T, The One) szépen elrendezzék az olyan kis gyöngyszemek mellé, mint a Natasha Kmeto hangján megszólaló soul-house-os Restless vagy a Gas Stations & Restaurant szabálytalan ambient/r&b kevercse. Kevés üresjárat, sok izgalmas hang és lábhoz szóló ritmus a jutalma a szorgalmas befogadónak.
Ninja Tune/Neon Music, 2013
