Olyannyira, hogy négy év után új albumot is készített (Right Thoughts, Right Words, Right Action címen - megjelenését e hónap végére ígérik) - a koncerten hallott ízelítő alapján a szórakoztató faktor tekintetében ez sem marad majd el elődjeitől (azt meg már rég tudjuk, hogy nem ők fogják forradalmasítani a rock and rollt...).
Kora esti fellépésük pedig úgy indul, hogy egy kellemes, jóízű, habár korántsem katartikus másfél órában lesz részünk - sok slágerrel, néhány primőrrel. Ehhez képest a végére többet is kapunk a várakozásainkhoz képest - nem utolsósorban azért, mert sokadszor is kiderül, milyen erős mulatós potenciál rejlik a FF-daloskönyvben. Az elején voltaképpen rutinból, szinte fél kézzel gurítják elénk a számokat - legyen bár szó új darabról (Right Action) vagy majd tízéves klasszikusokról (Dark Of The Matinée, Tell Her Tonight). Alex Kapranos természetesen emblematikus fekete ingében, a többiek dettó - leszámítva Nick McCarthy gitárost, aki valószínűtlen, piros alapon fehér állatmintás (?) ingben sikál, irgalmatlan precizitással. Azután valahol a Do You Want To környékén sokadszorra is kiderül, hogy a Franz Ferdinand nem egyszerűen a szexi gitárzenekarok tradícióját folytatja, hanem a diszkót és a funkot a gitárpoppal házasító posztpunk/new wave együttesek nemes hagyományát is (Talking Heads, Blondie, hadd ne folytassuk a sort) - és ettől kezdve a jóízű tánczenéké és az önfeledt ugrándozásé a terep. S bár a derék zenészek még ekkor is elegánsan kimértnek tűnnek, azért érződik, hogy előbb-utóbb át fog szakadni a gát. Érdekes módon az új számok legalább oly fontosak a feloldódás folyamatában, mint a Walk Awayhez vagy a Michaelhez hasonló slágerek. A Love Illumination, de különösen a Can't Stop Feeling kifejezetten erős koncertdarab - ráadásul ez utóbbiba belecsempészik a Donna Summer-féle diszkóklasszikust, vagyis az I Feel Love-ot is. A This Fire vagy a Take Me Out robbanékony talpalávalója remekül megágyaz a fő blokkot záró Outsidersnek - ekkor már a muzsikusok is önfeledten ugrálnak, majd belefeledkeznek egy kis közös, dobolós dzsemmelésbe. És persze visszajönnek az első album nyitószámával, a Jacqueline-nal meg a Fallennel, hogy azután a négy évvel ezelőtti Tonight talán legdirektebb, már az e-zenékre kacsintó slágerével, az Ulyssesszel köszönjenek el. Bármit is véljünk felőlük, gondoljuk bár (igazságtalanul!) elegáns blöffnek a zenéjüket, az biztos, hogy a színpadon továbbra sem galacsinnal gurítanak.
Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 11.
