A "búcsúbeszéd" dünnyögő-kántáló stílusa megszabta később készített zenéinek irányát is - s ez a tónus dominál a mostani laza, szellemes, s szerencsére csak néha túlgondolt The Visitoron is.
A lemez az Európa és Dél-Amerika legforróbb partijai között ingázó alkotó személyes benyomásait tükrözi, s az utóbbi években megismert énekesek és zenészek voltak társai a lemez elkészítésében. Feltűnő, hogy a hazulról hozott zenei alapokat (a klasszikus new wave, kraut-, posztpunkhagyomány és a minimal/technó örökség ötvözetét) milyen sűrűn szövi át, néha egyenesen nyomja el a trópusi, dél-amerikai, basszusban és szaggatott ritmusokban gazdag tánczene (a cumbiától a bailé funkig). A hangsúlyok számról számra billennek át egyik összetevőről a másikra - s Aguayo ilyenkor nyelvet is vált. A By The Graveyard motorikus lüktetése után a Llegó el Don már minden szempontból más dialektusban szól: mintha a késő hetvenes évekből átrepültünk volna egy mai dél-amerikai gettópartiba - és innen már nincs menekvés, a buli végkimerülésig tart. A folytonos testmozgásra késztető ritmusokat (a pénteken a fővárosban is fellépő) Aguayo és kedves vendégei töltik meg élettel. Már a nyitószám duettje (a partner: Juliana Gattas) is fülön ragadja a hallgatót, de - ha lehet választani - talán az El Sucu Tucuban és az El Camarónban működik a legjobban az alkímia.
Cómeme/Deep Distribution, 2013