- pki -

Egyre nyugodtabb, egyre csöndesebb a víz a Korai Öröm tengerén, és ez egyáltalán nem baj. A legújabb lemez - már hagyományosan - címtelen számai egy befelé forduló, padláson molyolgató zenekart mutatnak be, egy letisztult, de nem egyszerű világot, ahol a harmóniák sokkal nagyobb szerepet kapnak, mint a lendület. Így volt ez már az előző cédén is, csak akkor azt hittem, hogy mellékvágány a köldökmustra, pedig fősodor. Jó - mondom magamnak -, jó, akkor nézzük ebből a szempontból a dolgot, elvégre felnőttek vagyunk, nem kell mindig az a szertelen mulatás meg ostoba és fárasztó tánc, üljünk le a sarokba, és hallgassunk Korai Örömöt, lehetőleg úgy, hogy ne foglalkozzunk közben semmivel.

Akutya feldíszítése után már semmi dolgunk sem volt, csak a megérdemelt élvezés, a könnyed és mulatságos televíziós műsorok megtekintése, majd a koccintás éjfélkor a Himnusz hangjaira.

Nem pont zen, de ezt a ziccert képtelen voltam kihagyni, inkább európai buddhizmus, amit ez a lap közvetíteni próbál Miskolc lakosságának. Emberarcú buddhizmus, mintha lenne másmilyen. Ízlelgetem az információt, Karma-Kagyü Centrum Miskolcon. Reggel hatkor, amikor megszólal a volt Lenin Kohászati Művek dudája, a buddhisták már túl vannak a meditáción, és az 1-es buszon vegyülnek a lakossággal.

A Kékes tévé előtt sámlin kuporgó szomszédok lekukkolásának rafinált és igazán cyber változata a kivetítő előtt meccset néző dunaújvárosiakról cikket írni, hálátlan, ám megkerülhetetlen feladat, hiszen a magyar labdarúgás olyan pillanata volt ez, melyre felhívhatjuk azok figyelmét, akik legszívesebben az egész NB I-es mezőnyt - nem minden alap nélkül - elküldenék Miskolcra makukáért.

Egészen eddig azt hittem, hogy minden helyet ismerek a VIII. kerületben, amit egyáltalán ismerni érdemes, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a Királyi kisvendéglőről még sohasem hallottam, és most is csak azért, mert szórólapja megjelent a postaládámban.

Szörnyű lehet ez a skizoid állapot a Királyi Televízióban, hogy ott vannak ezek a kereskedelmi tévék, amiket néznek, meg ott van a közszolgálat, ahol nem számít a nézettség, de mégis kéne valami tréfás, fiatalos, hogy ne csak már a Fábryt meg a Lajcsit, szóval valami, ami nem vásári, olcsó, de nem is akadémikusok beszélgetnek, tehát legyen mondjuk valami vetélkedő, amiben népszerű művészek és irodalom, gondolom, összeültek hárman.

A csukázásnál az a legfontosabb - tanítgatott doktor D., a neves ikonista -, hogy ne dübögjünk. A dübögés elriasztja a halakat. Mindezt jóval az előtt kötötte a lelkemre, mielőtt kék kalapját a földhöz vágta, és üvöltve ugrált rajta. Nagyjából a két időpont között húzódott el az az időszak, amit csukázásnak nevezünk.

Amikor már mindennek vége, mint rendesen, és az aranytartalékok - gazdag baráttól való kölcsönkérés, anyu kertjének lefosztása, vajkrémlopás a közértből - mind kimerülnek, eljön az a hasznos és áldásos időszak, hogy tükörbe pillantva, vagy még inkább fényképre nézve, megállapíthatjuk: bizony kövérek vagyunk, köszönhetően az igénytelenül és szükségből összeállított étrendünknek, ami nagyrészt szalonnabőrt és ipari alkoholt tartalmazott.

Ha önök is olyan álmatlan, szorongó, tétova lények, mint én, valószínűleg hallgatták már a Notturno műsorát. Eddig, ha valaki (én) nem tudott aludni, amikor pediglen egy polgárnak aludni kell, tehát éjszaka, hát választhatott a kereskedelmi rádiók művidám összeállításaiból, vagy hallgathatta a Petőfi rádió beszélgetős műsorait, aminél még egy Lukács Sándor szerzői est után letudott Pap Rita-koncert is felemelőbb élmény.

Miskolc belvárosában mostanában minden bizonnyal ez a legismertebb vendéglő, és még jó ideig ez lesz, hiszen nem másnak, mint Tornyi Barnabásnak a törzshelye. A vendéglő egyébként full extrás berendezéssel és kínálattal várja a betévedőket, bár ez utóbbi jelző csak amolyan verbálmaszat, mert ide nem nagyon tévednek be az emberek, sokkal inkább tudatosan és határozottan jönnek, hogy megegyék szombati bélszínjüket (1650 Ft) vagy csirkéjüket (minden formában 640 Ft).

Na ilyen meccset már láttam. A két, kiöregedőfélben leledző csapat pontosan azt nyújtotta, amit el lehetett várni, azaz semmit, akár a nyugdíjas csigaszedők, ott röfögtek a címeres mezben, aztán egyszer csak Ilia bumm, gól, mondták, milyen szép. Ültek körülöttem, ilyenkor mindig ülnek, ők mondták, én is mondtam, ja, milyen szép. Tényleg szép volt. Azt is mondták, hogy a kolumbiaiak azért játszanak ilyen vehemensen, mert ha nem nyernek, akkor lelövik őket, meg azt is mondták, hogy kokain. Mind a kettőt negyvennyolcszor, pedig már előszörre is olyan volt, mint a Pintér Sándor kinevezése: megindokolhatatlan és szomorú. Nem lehet többé nevetni, mert az epénket rágja az idő. El kéne menni innen, hamarost.

Szokás szerint lementem a Köztársaság térre kutyát sétáltatni, aztán leültünk Iimmel a székházzal szemben, és néztük a nagy jövést és/vagy menést. Ott leledzik a jövő kovásza, mondtam, és az első emeleti ablak felé mutattam. Bocs, de a Majszinak szarni kell, mondta Iim, és otthagyott.