A Duna-Tisza-csatorna legegyszerűbben úgy közelíthető meg, mintha Bugyira mennénk, csak előtte le kell kanyarodni, valamivel a teljesen céltalan, de szép alsónémedi körforgalom után. Az alsónémedi körforgalom nagyszerű példa arra, hogyan győzi le az ember a természetet, mivel egyik kijárata effektíve a semmibe vezet, míg a másik három ugyancsak teljesen felesleges célok felé.
A csatornát azonban meg lehet közelíteni az M0-ás felől is, ahol a viszonylag nagyobb távolságért kurvákkal kárpótolhatjuk magunkat, akik talán még az országút melletti átlagból is kiemelkednek csúfságukkal.
A csukázás másik alapfeltétele - a dübögés elhagyása mellett - a csalihal, amit meg kell fogni. A csalihalnál lényeges, hogy ne legyen túl nagy, és ne legyen túl kicsi. A megfelelő méretű csalihalat aztán fel kell szúrni egy horogra (a háromágú nem jó, mert könnyebben kilöki a szájából a csuka - emeli fel mutatóujját doktor D.), majd egy erre a célra kifejlesztett úszóval be kell dobni a békanyál széléhez, ahol majd ráharap a csuka.
Meglepő módon a csuka azonnal rávág, az úszó eltűnik, én pedig döbbenetemben majdnem dübögni kezdek, de aztán fékezem magam, és csak hülyén nézem, hogy doktor D. egy stopperórát vesz elő a zsebéből, és számolni kezdi a másodperceket. Értetlen arckifejezésemet látva, suttogva elmagyarázza, hogy a csuka két perc alatt forgatja be a kishalat, addig nem szabad bevágni, de akkor igen. Érdeklődve hallgatom, és meglepődve tapasztalom, hogy eközben a doktor háta mögött szépen kiemelkedik a vízből az úszó, és elpihen.
- Öööööö´! - próbálom rá felhívni a figyelmét, de leint, hogy még van fél perc hátra, majd megfordul, és elsírja magát. Látszik, nem szokott a síráshoz, gyorsan elkeni a könnyeket, és újabb megfelelő méretű halat tűz a horogra.
A táj elképesztően szép és barátságos, a nádasban grasszáló patkányok szinte a kezünkből esznek, de legalábbis öt percen belül eltüntetik a földre dobott haltetemeket. Nem mozdul semmi, bár néha elered az eső, de nem komoly. Keveset szólunk, fogjuk a csalihalakat, míg doktor D. megjegyzi, hogy ha ő ponty lenne, akkor itt szeretne élni. Diszkréten félrenyelem az Unicumot, aztán már megint majdnem dübögök, de nem.
A második kapás talán még az elsőnél is határozottabb, az úszó eltűnik, előkerül a szák, stopperóra és egy szivar, amit a sikeres csukafogás után kell elszívni, múlnak a másodpercek, aztán kilencvenötnél megint feljön az úszó.
Próbálom magyarázni a zokogó doktor D.-nek, hogy szerintem ez egy olyan csuka, ami gyorsabban forgat, és lehet, hogy már egy percnél is be kéne vágni neki, de látom, nem hallgat rám, csak tűzi fel az újabb halat.
Két bottal csukázunk, a jobb oldali az enyém, de ő fog fárasztani, mert csukát fárasztani, az egy külön tudomány, például nem szabad közben dübögni, mert akkor leszakítja magát.
Én törpeharcsázni kezdek, mert a törpeharcsa nem olyan bonyolult állat, jön, bekapja a horgot, aztán ki kell húzni, nincs vele semmi faxni, még dübögni is lehet, ha éppen nem csukázik valaki mellettünk, szóval tökegyszerű képlet, fogom is őket sorban, egészen pontosan hármat, három óriási törpeharcsát, alig bírom őket kiemelni a vízből. Éppen a harmadikkal bíbelődöm, amikor a csukázó úszó megint eltűnik. Nem merek odanézni, csak hallom a stopper egyenletes percegését, aztán a hosszú csöndet, majd egy panaszos üvöltést.
A kép felejthetetlen: doktor D. először letépi a fejéről a keskeny karimás, kék vászonkalapot, majd a földhöz vágja, és üvöltve ugrál rajta. Nem lehet igaz, ez nem lehet igaz, ezt ordítja, és tapossa a kalapot dübögve.
Egy kis kitérő után otthon, már igencsak részegen, próbálok végezni a három törpeharcsával és a két keszeggel, de nem igazán sikerül, már az egész fürdőszoba csupa vér, a kád eldugult a pikkelyektől, Iim pedig egészen elszürkült arccal áll az ajtóban, pedig neki a hivatása igen sok vérrel jár, tudniillik kérdezőbiztos az Oktatáskutató Intézetben, de ez még neki is túlzás. Éjfélre végzek a dögökkel, aztán még egy félórára a konyhában maradok, hogy végre kidübögjem magam a hosszú elfojtás után.
- pki -
