- sissova -

Nem egyszerű eset, csak olyan, mint általában a saját ügyeink, ha felül tudunk emelkedni komolyságunkon, miközben tudjuk, minden esélyünk megvan rá, hogy csak egy halom föld lesz majd a másvilág, mégis igyekszünk berendezni magunknak az épp aktuális, lerobbant kis mennyországot. Mágikus, szürreális, eklektikus, szocializáció- és érzelemfüggő, hatalomfüggetlen és halálos ügyek ezek.

"h, azok a belbudai surmókkal átivott történelmi pillanatok! Róluk csinált diplomafilmet Török Ferenc, nagyban és színesben. Igazi pazarló lazaság sugárzik belőle, mintegy folytatása a felhőtlen, házibulizós gyermekkornak. Egy rendező, aki nem erőlködik, nincs mivel ugyanis, hanem szemlélődik.

Hogy hatvanezer sok vagy kevés, az sok mindentől függ. Elenyésző például egy brazil kupadöntő nézőszámához képest a Maracana stadionban, viszont az óbudai hajógyárin olyasmit lehetett érezni: több a soknál. Aki nem merült el valamelyik színpad előtti masszában, hogy rajongói vagy minden mindegy alapon átadja magát a zenének, az sodródhatott a tömeggel körbe-körbe, kereshette ismerőseit mobiltelefonba ordítva, kerülgethette a sátrakat, a földön fekvőket, vagy éppen egy mobil Király Tamás-divatbemutatót, ha pedig végképp reménytelen helyzetbe akart kerülni, megpróbálkozhatott azzal, hogy valamelyik kocsma pultjánál csillapítsa szomját. Hiába mondták a szervezők, a hatvanezres létszám még olyan, hogy az "infrastruktúra kényelmesen el tudja látni a tömeget", szombaton úgy tűnt, nem tudja ellátni.

is elemelkedett a földtől. Tizenegy trapézművész, egy opera-énekesnő és néhány zenész szárnyai nőttek ki a szemünk láttára a Felvonulási téren felállított óriás igluban. A francia légierő, vagyis a Les Arts Sauts társulat előadásai után nyugodtan elmondhatjuk, hogy ekkora cirkusz és ilyen magnéziumeső itt még nem volt.

Tibeti zene és tibeti zene között nem igazán tud különbséget tenni az európai fül, még kevésbé, mint a túlnátriumglukosztátozott (zselézett) kínai konyha és egy menő kantoni séf főztje között. Könnyű volna azt mondani egy tibeti hangról, hogy amikor megszólal a torokban, akkor világzenéről van szó, de mégsem merném sokéves tapasztalat nélkül ennek bizonyosságával áltatni a jól kiéheztetett, koncertjáró közönséget.

Meredith Monk 1998-ban a New York-i Joyce Theaterben bemutatott legújabb darabját, a Magic Frequenciest most kis késéssel a budapesti éterhullám-érzékeny generáció is élvezhette három alkalommal a Trafóban.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Isaac Bashevic Singer: Örök szerelem

Ízig-vérig független alkotás egy láthatatlan közösségről, mégis profi, bár nem hinném, hogy szerencsés esetben a kettő kizárja egymást. Robert Farrar londoni illetőségű forgatókönyvíró írta, ezért az elsöprő angol humor, a nemi szerepek shakespeare-i komédiája, és Rose Troche amerikai rendező, a Go Fish című film rendezője szeretett bele, mármint a könyvbe, innen az amerikaiak önkeresésének eksztatikus lendülete.

Balázs Attila: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból

Kabinos bácsinak volna jó lenni, fehér köpenyben, kisgatyában. Õ az atyaúristen. Azt mondja, menjünk ki a férfimedencéből, mert nem belőlünk keresi a pénzét, és neki azt takarítania kell. Pedig a belépő nem kevesebb, mint kétezer forint volt erre a világhírű és, komolyan mondom, világszínvonalú rendezvényre. Tombola sem volt már mindegyik jegyhez. Sebaj, a tombolahúzást úgysem találtuk, még hírét sem hallottuk, sőt a francia cigarettakommandót sem sikerült szívás tárgyában utolérnünk soha. Amira hastáncosnőről is lemaradtunk, úgyhogy bánatunkban tévedtünk be a lányok előtt mindig rejtett Rudas gőzkamrákba, a fáradt spermától épp megtisztított medencékbe. Ott tomboltunk kúttalan kutakban, fénytelen fényekben, kitörő örömmel a hímsoviniszta tilosban. Sajnos sokan betaláltak még utánunk, ezért jött a kabinos bácsi, és káromkodott bele a fülünkbe. Az auláig kergetett, ahol francia filmsztárok tomboltak visszafogottan DJ Arab frenetikus hipermixére. De menni kellett fél négykor, mert reggel nyit a fürdő, legföljebb megtapsolhatjuk a méltán híres lemezlovast meg a kabinosokat, akik közül néhányan már jó egy éve folyamatosan élvezik ezt a fiatalok által kifordított világot. A medencében, ahol úszni szokás, fegyelmezett sorokban, úszósapkában, ott most táncolnak, pancsolnak, Tati-filmet néznek a vendégek, az úszómester helyén hifitornyok, a jobbszélen büfé, a balszélen szolarizált, diétás lányfürtök vadiúj fürdőruhában.

Sir Terence Conran, a szerző kékvérű angol, kezében Churchill-szivarcsonk, és úgy néz ki mégis, mint egy sokat élt, irigylésre méltó, elegendő belső békével rendelkező, gleccserlakó finn ács. Nem csupán lakberendezési térképeket készít, de áruházlánc-tulajdonos, szakács, a londoni vendéglőkultúra reformere, formatervezésimúzeum-alapító, azonkívül bútorkészítő és restaurátor. Életmű-művész. Valószínűleg sok más dologgal is foglalkozik emellett, mert a nyughatatlan polihisztorok soha nem vetnek véget foglalkozáskereső mániájuknak, sőt arra nevelték magukat, hogy egy percig sem legyenek tétlenek, hiperaktivitásból kifolyólag naponta rendezzék át a lakásukat, lehetőleg radiesztéta és feng-shui szakértő közreműködése, sőt az esztétika szak elvégzése nélkül. Conrannak ezt a mutatós, lakberendezési tárgyként is funkcionáló, préskönyv méretű darabot sem eshetett annyira nehezére megírni. Szabadidejében rendszerbe foglalta a környezet megváltoztatásával kapcsolatos tudását. Ami csak kikívánkozott és belefért a több évtizedes tapasztalatok után. Hiába keresnénk benne azokat az alaphibákat, amelyek oly gyakoriak a belsőépítészetről szóló könyvekben: hogy úgyis csak luxusméretű, fényárban úszó, hegyoldali lakásokra alkalmazhatóak a benne leírt fortélyok, lapozgatni egyedül mazochizmusból érdemes egy penészedő bérház földszinti szoba-konyhájában. Első lapozásra - mert az ilyet mindig albumszerűen, gyorsan végig kell hajtani - tűnhet csak veszélyesnek, mert a fotók egytől egyig elképesztő lakhelyekről készültek az ausztrál sivatagban terpeszkedőktől kezdve a norvég fjordokon magukban állókon keresztül a londoni és manhattani galambpadlásokig. Rendesen visszataszítóan sterilek és műszakirajz-szerűek vagy irigylésre méltóan arisztokratikusak. Többnyire alkotó emberek lakásai vannak a képeken, valóban nincsenek benne a harlemi dílerbunkerek, de talán azért, mert a dílerek meglehetősen funkcionalista lakberendezési elképzelésein nehéz volna bemutatni mondjuk a tér érzetével kapcsolatos elrendezési részletkérdéseket.