Könyv: Globalizációs lakásszabászat (Terence Conran: Belsőépítészet)

  • - sissova -
  • 1998. december 17.

Zene

Sir Terence Conran, a szerző kékvérű angol, kezében Churchill-szivarcsonk, és úgy néz ki mégis, mint egy sokat élt, irigylésre méltó, elegendő belső békével rendelkező, gleccserlakó finn ács. Nem csupán lakberendezési térképeket készít, de áruházlánc-tulajdonos, szakács, a londoni vendéglőkultúra reformere, formatervezésimúzeum-alapító, azonkívül bútorkészítő és restaurátor. Életmű-művész. Valószínűleg sok más dologgal is foglalkozik emellett, mert a nyughatatlan polihisztorok soha nem vetnek véget foglalkozáskereső mániájuknak, sőt arra nevelték magukat, hogy egy percig sem legyenek tétlenek, hiperaktivitásból kifolyólag naponta rendezzék át a lakásukat, lehetőleg radiesztéta és feng-shui szakértő közreműködése, sőt az esztétika szak elvégzése nélkül. Conrannak ezt a mutatós, lakberendezési tárgyként is funkcionáló, préskönyv méretű darabot sem eshetett annyira nehezére megírni. Szabadidejében rendszerbe foglalta a környezet megváltoztatásával kapcsolatos tudását. Ami csak kikívánkozott és belefért a több évtizedes tapasztalatok után. Hiába keresnénk benne azokat az alaphibákat, amelyek oly gyakoriak a belsőépítészetről szóló könyvekben: hogy úgyis csak luxusméretű, fényárban úszó, hegyoldali lakásokra alkalmazhatóak a benne leírt fortélyok, lapozgatni egyedül mazochizmusból érdemes egy penészedő bérház földszinti szoba-konyhájában. Első lapozásra - mert az ilyet mindig albumszerűen, gyorsan végig kell hajtani - tűnhet csak veszélyesnek, mert a fotók egytől egyig elképesztő lakhelyekről készültek az ausztrál sivatagban terpeszkedőktől kezdve a norvég fjordokon magukban állókon keresztül a londoni és manhattani galambpadlásokig. Rendesen visszataszítóan sterilek és műszakirajz-szerűek vagy irigylésre méltóan arisztokratikusak. Többnyire alkotó emberek lakásai vannak a képeken, valóban nincsenek benne a harlemi dílerbunkerek, de talán azért, mert a dílerek meglehetősen funkcionalista lakberendezési elképzelésein nehéz volna bemutatni mondjuk a tér érzetével kapcsolatos elrendezési részletkérdéseket.

Sir Terence Conran, a szerző kékvérű angol, kezében Churchill-szivarcsonk, és úgy néz ki mégis, mint egy sokat élt, irigylésre méltó, elegendő belső békével rendelkező, gleccserlakó finn ács. Nem csupán lakberendezési térképeket készít, de áruházlánc-tulajdonos, szakács, a londoni vendéglőkultúra reformere, formatervezésimúzeum-alapító, azonkívül bútorkészítő és restaurátor. Életmű-művész. Valószínűleg sok más dologgal is foglalkozik emellett, mert a nyughatatlan polihisztorok soha nem vetnek véget foglalkozáskereső mániájuknak, sőt arra nevelték magukat, hogy egy percig sem legyenek tétlenek, hiperaktivitásból kifolyólag naponta rendezzék át a lakásukat, lehetőleg radiesztéta és feng-shui szakértő közreműködése, sőt az esztétika szak elvégzése nélkül. Conrannak ezt a mutatós, lakberendezési tárgyként is funkcionáló, préskönyv méretű darabot sem eshetett annyira nehezére megírni. Szabadidejében rendszerbe foglalta a környezet megváltoztatásával kapcsolatos tudását. Ami csak kikívánkozott és belefért a több évtizedes tapasztalatok után. Hiába keresnénk benne azokat az alaphibákat, amelyek oly gyakoriak a belsőépítészetről szóló könyvekben: hogy úgyis csak luxusméretű, fényárban úszó, hegyoldali lakásokra alkalmazhatóak a benne leírt fortélyok, lapozgatni egyedül mazochizmusból érdemes egy penészedő bérház földszinti szoba-konyhájában. Első lapozásra - mert az ilyet mindig albumszerűen, gyorsan végig kell hajtani - tűnhet csak veszélyesnek, mert a fotók egytől egyig elképesztő lakhelyekről készültek az ausztrál sivatagban terpeszkedőktől kezdve a norvég fjordokon magukban állókon keresztül a londoni és manhattani galambpadlásokig. Rendesen visszataszítóan sterilek és műszakirajz-szerűek vagy irigylésre méltóan arisztokratikusak. Többnyire alkotó emberek lakásai vannak a képeken, valóban nincsenek benne a harlemi dílerbunkerek, de talán azért, mert a dílerek meglehetősen funkcionalista lakberendezési elképzelésein nehéz volna bemutatni mondjuk a tér érzetével kapcsolatos elrendezési részletkérdéseket.

A könyv tematikusan végigjárja a lakás helyiségeit, olyan részletkérdésekbe is beleturkálva, mint az elektromos vezetékek elhelyezése szépészeti és biztonsági előírások alapján. A kiváló fotókon rámutat a gazdagon berendezett lakások hibáira is. Nem ócsárol, csak kifinomultan kritizál, ahogy az egy angol úriemberhez illik. Így olvasás közben fokozatosan megnyugodhatunk, hogy a térformálás, a szervezés művészete, a színek kiválasztása a saját külbudai fióklakásunkon is sokat könnyíthet. Akinek van kedve kipróbálni kilenc négyzetméteren a Sir Conran-féle tapétázási színelméletet, az kérje kölcsön ezt a könyvet, mert meg fogja érteni, miért nyomasztóak ilyen kis térben a csontfehérre festett falak. Aki pedig lakberendezési tanfolyam elvégzésére készül, inkább szerezze be magának saját polcra, mert ezt a tudást három hónapos kurzuson hússzor ennyiért sem fogja elsajátítani.

- sissova -

Park Kiadó, 264 oldal

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.