Namgyal Lhamo énekesnő Om Mani Padme Hum című lemeze (és annak előadása a Fonóban) így jelenthetett számomra eldönthetetlen átmenetet az azonnali közösségi alvásra való felbujtás és a meditációnak nevezett, szofisztikált agytisztítás határán.
Ahogy nem szerepel rendszeresen a napi programomban egy olyan előadásra való rohanás, amelynek a címe Kapcsolat a vágy utánzó volta és a buddhista négy nemes igazság között, úgy ez a fajta zene sem állandó vendég a hétvégi slágerlistámon. A személyes találkozások azonban mindent helyre rakhatnak két füstölő és néhány imakönyv mellett.
Lhamo asszonnyal pedig volt szerencsém beszélgetni, és meghallgatni életének történetét. Egy tibeti szerzetes és egy szerzetesnő szerelmének gyümölcse, de soha nem élt Tibetben, inkább Nepálban, aztán Indiában, ahol egy, a dalai láma által a tibeti hagyományok megőrzésére alapított művészeti iskolában tanult operát és más előadó-művészeteket. Gyermekkorában unos-untalan az öreg tibetiek elbeszéléseit hallgatta az óhazáról, és egy Ling Khesar nevű mondahős történetét énekelték neki esti mese helyett. Ma Hollandiában él, ahol vegetáriánus étterme van, de Párizsban is működtet egy originálisat a tibeti típusúból. Öccse lámának született, mégis a világi életet választotta, de ezt a tényt ugyanúgy nem érti a magamfajta, mint azt, hogy a dalai láma miért Budapesten akar újjászületni a következő életében, és Namgyal Lhamo miért a torokban gurgulázó hangot választotta életcéljául.
Mondhatnám, hogy a tibetiek mismásolnak, de nem volna helyénvaló, ahogy az sem az, hogy a brazilok összeülnek röhögni órákra, amikor azt a magyar szót hallják, hogy csütörtök. Sokat kell hallgatni Namgyal Lhamo lemezét egy eukaliptuszillatú füstölő társaságában, szeretni kell ezt az egész sárga-kék-piros Free Tibet-ügyet, és akkor biztosan nem lesz szükség pajszerra a szívcsakra megnyitásához.
- sissova -
Fonó, április 22.
