A Féderes Manó olyan kis cinikus, okos lény, aki az ember legbelsejében lakik. Körülnéz, beköltözik a lélek hálószobáiba, terjeszkedik, emberré akar válni, aztán a végén, mikor nekünk már lőttek, néhány napos oszlás után ő hagyja el a testet utolsóként. Csak kicsit gyászol bennünket, aztán elviszi az elkorhadt lelkünket máshová. Mondjuk is gyakorta, hogy: a Féderes vigye el!, de azért nem vagyunk soha igazán mérgesek rá. Nélküle szomorúan és visszavonhatatlanul felnőnénk. Talán még a kegyetlen sorozatgyilkosoknak is van ilyenjük a felszántatlan lelkük mélyén. De legalábbis Polcmanójuk, Rézfaszú baglyuk vagy Gálya nénijük mindenképpen. A nevét kimondani csak a lunatikus dajkák merték, az önhibájukon kívül tökéletlenek. Mi mélyen hallgatunk róla, vagy elfelejtettük. Pedig tudja az igazi gyermekkori titkainkat a póktemetéstől apáink mélyen elhallgatott, de általunk felfedezett esetlenségein és anyáink cinkos kacsintásain át az első idétlen verssorokig. ´rzi az antik, bőrkötéses, csatos, családi legendáriumok kulcsait. Személyleírást még senki nem tudott adni róla, de Balázs Attila, a Budapesten élő újvidéki író közel áll hozzá, az biztos. Róla írta ezt a regényt, illetve rokonairól, az önmagukat monomániájuk által vezérelve képtelen vállalkozásokba sodró üzletfeleiről. Közben, mint a délibáb, ott hullámzik benne az egész Újvidék. Tódi, Oszi, Klára asszony, Hörcsög úr, a főrakesz, szerb, zsidó, magyar, görög, az identitások tűzfolyama, egy detektoros magyar pemzli, egy bőgőpatkány, egy kisnövésű gonosz rajztanár, a nagymamák szoknyájának illata, a frissen épített házak cementszaga, hétköznapi küzdelmek juszt is hősiesnek elkönyvelhető privát bukásai és minden, amire már nem is lehet emlékezni, csak a lélek motorjai járnak ilyen tájakon, olyan hihetetlen memóriával, alapossággal és fantáziával megáldott motorosokkal, mint a Féderes Attila.
A könyvet olvasni nem könnyű, és nemcsak azért, mert olyan apró a lapszéli margó, hogy a sor végén legördül a szemgolyó, és minduntalan fel kell szedni, hanem mert a tintaáradásban külön kell felismerni a történeteket, miközben az ember közvetlenül ízlelgeti a szavakat, át-átcsúszik egyik mondatból a másikba, és abszurd magányában lábjegyzetel. Nem a lusta olvasók barátja a szóviccekben verhetetlen, helyenként direkt rontott magyar nyelv.
A kötet először az író szűkebb hazájában jelent meg, és akkor a határok nélküli kortárs magyar irodalom legjobb regényei között kapott helyet. Mi lesz most, ha még hozzá is juthatunk így másfél évtized után? Szeretni fogjuk, ha a szívünk diktál. Ja, és ha a helyes magyar akarat.
- sissova -
Holnap Kiadó, Budapest, 1999,
235 oldal, ármegjelölés nélkül
