Meredith Monk 1998-ban a New York-i Joyce Theaterben bemutatott legújabb darabját, a Magic Frequenciest most kis késéssel a budapesti éterhullám-érzékeny generáció is élvezhette három alkalommal a Trafóban.

Az avantgárd érzékenységéről a hatvanas évek óta híres amerikai művésznő sci-fi kamaraoperaként definiálja előadását, holott kevesebb füllel még éppen követhető minimál-ének van benne, amatőr fizikusok kedvelt hangszereivel kísérve, és több tánc, tudományos fantasztikum, kriptográf gesztus, mint eddigi munkáiban. Aki kedélyes dallamokra vágyik, csalódni fog, viszont aki fogékony a dramaturgiai bolondságokra, és képes otthonra lelni az interferenciafüttyök világában, könnyen rácuppanhat.

Hat színész és két zenész összehangolt munkájára épül az öt színből álló táncopera. Az első részben Monk és Ching Gonzales ismerkedik egy kerti reggelizőasztallal, artikulálatlan hangok kíséretében, miközben előbukkan három lidérc az üvegfal mögül, és érdeklődve tanulmányozza őket. A lidércek hirtelen leülnek az asztalhoz - a semmire. Ekkor még nem tudni, hogy a trükk titka a jelmezükbe épített szerkezet. Később is gyakran érik a nézőt abszurd meglepetések, tüsténtcsodák. Rövid közjáték után egy haldokló betegágyánál találjuk magunkat. Vagy egy ravatalnál? A színészek mindenesetre megmutatják, hogyan lehet ápolni és elsiratni valakit, pusztán gesztusokkal, jelzésszerű jelmezekkel. Majd fénykeret vetül a színpadra. Egy mozgólépcsőkkel teli nagyáruházban két ember, két bevásárlószatyor és két Götz-baba találkozik. Aztán a sötétben valaki végigvilágítja a saját testét egy zseblámpával. Lehet, hogy meztelen? A következő epizódban a vérszagra gyűlő média kap egy akkora pofont, hogy a hangfal adja a másikat. Végül eltáncolják az őslény-csűrdöngölőt csillagporban, bár-soha-ne-hallottuk-volna típusú zenére. Hogy a darab miről szól, arról nyilván lehetne vitákat nyitni. Számomra, akinek a lakásától amúgy sem idegenek a Givelet-féle hangfrekvencia-gerjesztő hangulatok, a fehérzajok, az éteri sikolyok, a monitorok segítségével való kommunikáció, a Földre pottyant ufók, illetve az ufóba esett földlakók típusú értelmezés látszik megfelelőnek. A szereplők ugyanis viselkedni tanulnak egymástól, apró dallamokkal, furcsa gesztusokkal teremtve kapcsolatot, amelyek nyilván szerves részei a Monk-galaxis útikalauzának is. Persze lehet, csak az a fontos, hogy az ember időnként túléljen egy-egy kisebb katasztrófát. Ha ráadásul még le is nyűgözik közben, az már tiszta haszon.

- sissova -