Film: Rómeó és Rómeóbbak (Hálószobák és előszobák)

  • - sissova -
  • 2000. március 23.

Zene

Ízig-vérig független alkotás egy láthatatlan közösségről, mégis profi, bár nem hinném, hogy szerencsés esetben a kettő kizárja egymást. Robert Farrar londoni illetőségű forgatókönyvíró írta, ezért az elsöprő angol humor, a nemi szerepek shakespeare-i komédiája, és Rose Troche amerikai rendező, a Go Fish című film rendezője szeretett bele, mármint a könyvbe, innen az amerikaiak önkeresésének eksztatikus lendülete.

Ízig-vérig független alkotás egy láthatatlan közösségről, mégis profi, bár nem hinném, hogy szerencsés esetben a kettő kizárja egymást. Robert Farrar londoni illetőségű forgatókönyvíró írta, ezért az elsöprő angol humor, a nemi szerepek shakespeare-i komédiája, és Rose Troche amerikai rendező, a Go Fish című film rendezője szeretett bele, mármint a könyvbe, innen az amerikaiak önkeresésének eksztatikus lendülete.

A közösség, ami a film vizsgálati tárgya, már kitalálhatták, a homoszexuális férfiak társadalma, mégpedig azoké, akik saját és egymás férfiasságát keresik, no nem a nadrágban, bár permanensen fantáziálnak ilyesmiről is. Anélkül, hogy bármiféle rózsaszín gettósítás részei kívánnának lenni, szeretnék felfedezni alternatíváikat az életre, nem mint karikatúrák, hanem mint emberi lények, akiknek megvan az individualizmushoz való joga. Amit végképp nem akarnak: tüntetni büszkeségi karneválokon és harcolni a jogért, hogy testük valami sötét, a világ szeme elől rejtett zugban összecuppanhasson. Pont azt gondolják, hogy nekik erre egy demokráciában már semmi szükségük, mert a szabadság magától értetődő. A megmutatkozás mégis akadályverseny. Ezek a hímek ugyan közös, napfényes előszobákban és legitim hálószobákban élnek, mégis lelki támaszt keresnek egy önsegélyező vagy önszuggesztiós férficsoportban, szellemi vezetővel. A pengeél, a hiperrealista angolokra annyira nem jellemző provokáció a közös táborban kezdődik, ahol élelem nélkül, igazi vadember módjára, az ősi férfiösztönök felkorbácsolása céljából gyűlnek össze. Végül túlélik. Nem is akárhogy.

- sissova -

A filmet március 23-tól a Hunnia mozi és a Cirko-gejzír filmszínház játssza

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.