- szszcs -

A nullás évek elejének-közepének egylemezes kultzenekarai (igen illusztris társaság ez, ha emlékszünk még: Life Without Buildings, Unicorns, UNPOC, Postal Service) közül az egyik legjelentősebb a torontói Death From Above 1979, amely egy sikeres EP és a 2004-ben – azaz épp tíz éve, te jó ég – megjelent, bizonyos körökben máig mély áhítattal övezett You’re a Woman, I’m a Machine után nem sokkal feloszlott.

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

Dylan Baldi a húszas évei legelején járó, a legtöbb fotón klasszikus mamlaszként mosolygó fiatalember Clevelandből, aki talán csak akkor nézhetne ki még kevésbé rockosan, ha a szülei a szemüvegének egyik lencséjét belülről leragasztanák leukoplaszttal.

Mindig rendkívüli öröm olyan rockzenekart látni, amelyben a tagok nem tetovált, szőrös bunkók, hanem épp ellenkezőleg, frissen mosott és bizonyára valami méregdrága kondicionálóval ápolt hajat és csinos egyenruhát viselnek, és a legvadabb Motörhead-riffek előadása közben is elbűvölően mosolyognak.

Bár én egy idő után már bizonyos fásultsággal pörgettem tovább az új Daft Punk-lemezről szóló híreket, vitathatatlan, hogy a Random Acces Memoriest felvezető nagyszabású és hosszadalmas, néhol már-már tömeghisztériába torkolló reklámkampány rendkívül hatékonynak (ugyanakkor persze rendkívül tenyérbemászónak) bizonyult.

Kurt Vile "fiatal harmincas" énekes-dalszerző Philadelphiából, aki még véletlenül sem keverendő össze híresebb (majdnem) névrokonával, a neomarxista szórakoztató zene német titánjával; pláne, hogy vele ellentétben neki például konkrét tapasztalatai vannak a kizsákmányolt munkásosztály mindennapjairól, hisz karrierje korai szakaszában targoncakezelőként is dolgozott.

A jól mediatizálható életúttal (szektás izolációban töltött fiatalkor, sok kábítószer, újabban modellkarrier) bíró Christopher Owens küllemre nagyjából az új Evan Dando, énekhangra pedig a fiatal Elvis Costello, aki Girls nevű fantomzenekara élén vált az évtizedforduló egyik legünnepeltebb független énekes-dalszerzőjévé.