Lemez

Huhog, mint egy pornósztár

Ono, Gordon, Moore: YOKOKIMTHURSTON

  • - szszcs -
  • 2012. november 5.

Zene

Az idén 79 éves Yoko Ono zenei karrierjének megítélése nagyjából a fülbántó hangon sipákoló tehetségtelen banya, ill. a huszadik század első felének kortárs zenei törekvéseit popzenei kontextusba helyező pionír szélsőségei között hullámzik. Klasszikus lemezein találhatunk törékeny szépségű, melankolikus popcsodákat, a kortárs német kísérleti rockzenét idéző szerzeményeket, posztpunkot/újhullámot megelőlegező slágereket, valamint a tűrőképesség határait feszegető avantgárd kompozíciókat egyaránt. A 70-es évek vége óta az "ének mint hangszer" koncepcióval sokkoló sztárénekesnők több generációja (Ari Uptól Björkön át a CocoRosie-ig) köszönhet sokat a művésznőnek, néhány éve pedig mintha elindult volna egy kisebbfajta Ono-reneszánsz is: a 2007-es, menő fiatalokat felvonultató remixalbum után az énekesnő is új nagylemezzel tért vissza, ráadásul ismét Plastic Ono Band néven.


Idén pedig közös albumot jelentetett meg Kim Gordonnal és Thurston Moore-ral, akik pont abból a belterjes New York-i experimentális zenei közegből nőtték ki magukat popsztárrá, amely részint Onónak köszönhetően lett egyáltalán az, ami. A lemez ennek megfelelően nem valami művészi újjászületés, hanem inkább egy 78-as Lower East Side-i kiállításmegnyitót idéz. Kim és Thurston közreműködése jobbára csak a minimalista hangszobrászatra, a disszonáns, improvizatív, néha a repetitív psy-folk vagy a torzított gitárgerjesztés felé kilengő háttérzajra korlátozódik, Ono viszont imponáló energiával mutat be mindent az ötletszerű dudorászástól a zaklatott énekbeszéden át az ő jellegzetes, mekegésszerű, hisztérikus vibratójáig. De igazán akkor kerül a helyére minden, amikor ez a nagymamakorú asszony tüzes pornószínésznőket megszégyenítő módon huhog és kapkod levegőért hosszú perceken keresztül; az olyan zavarba ejtő, ellentmondásos és lebilincselő, amilyen tényleg csak Yoko Ono tud lenni.

Chimera, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.