Lemez

Huhog, mint egy pornósztár

Ono, Gordon, Moore: YOKOKIMTHURSTON

  • - szszcs -
  • 2012. november 5.

Zene

Az idén 79 éves Yoko Ono zenei karrierjének megítélése nagyjából a fülbántó hangon sipákoló tehetségtelen banya, ill. a huszadik század első felének kortárs zenei törekvéseit popzenei kontextusba helyező pionír szélsőségei között hullámzik. Klasszikus lemezein találhatunk törékeny szépségű, melankolikus popcsodákat, a kortárs német kísérleti rockzenét idéző szerzeményeket, posztpunkot/újhullámot megelőlegező slágereket, valamint a tűrőképesség határait feszegető avantgárd kompozíciókat egyaránt. A 70-es évek vége óta az "ének mint hangszer" koncepcióval sokkoló sztárénekesnők több generációja (Ari Uptól Björkön át a CocoRosie-ig) köszönhet sokat a művésznőnek, néhány éve pedig mintha elindult volna egy kisebbfajta Ono-reneszánsz is: a 2007-es, menő fiatalokat felvonultató remixalbum után az énekesnő is új nagylemezzel tért vissza, ráadásul ismét Plastic Ono Band néven.


Idén pedig közös albumot jelentetett meg Kim Gordonnal és Thurston Moore-ral, akik pont abból a belterjes New York-i experimentális zenei közegből nőtték ki magukat popsztárrá, amely részint Onónak köszönhetően lett egyáltalán az, ami. A lemez ennek megfelelően nem valami művészi újjászületés, hanem inkább egy 78-as Lower East Side-i kiállításmegnyitót idéz. Kim és Thurston közreműködése jobbára csak a minimalista hangszobrászatra, a disszonáns, improvizatív, néha a repetitív psy-folk vagy a torzított gitárgerjesztés felé kilengő háttérzajra korlátozódik, Ono viszont imponáló energiával mutat be mindent az ötletszerű dudorászástól a zaklatott énekbeszéden át az ő jellegzetes, mekegésszerű, hisztérikus vibratójáig. De igazán akkor kerül a helyére minden, amikor ez a nagymamakorú asszony tüzes pornószínésznőket megszégyenítő módon huhog és kapkod levegőért hosszú perceken keresztül; az olyan zavarba ejtő, ellentmondásos és lebilincselő, amilyen tényleg csak Yoko Ono tud lenni.

Chimera, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.