Lemez

Huhog, mint egy pornósztár

Ono, Gordon, Moore: YOKOKIMTHURSTON

  • - szszcs -
  • 2012. november 5.

Zene

Az idén 79 éves Yoko Ono zenei karrierjének megítélése nagyjából a fülbántó hangon sipákoló tehetségtelen banya, ill. a huszadik század első felének kortárs zenei törekvéseit popzenei kontextusba helyező pionír szélsőségei között hullámzik. Klasszikus lemezein találhatunk törékeny szépségű, melankolikus popcsodákat, a kortárs német kísérleti rockzenét idéző szerzeményeket, posztpunkot/újhullámot megelőlegező slágereket, valamint a tűrőképesség határait feszegető avantgárd kompozíciókat egyaránt. A 70-es évek vége óta az "ének mint hangszer" koncepcióval sokkoló sztárénekesnők több generációja (Ari Uptól Björkön át a CocoRosie-ig) köszönhet sokat a művésznőnek, néhány éve pedig mintha elindult volna egy kisebbfajta Ono-reneszánsz is: a 2007-es, menő fiatalokat felvonultató remixalbum után az énekesnő is új nagylemezzel tért vissza, ráadásul ismét Plastic Ono Band néven.


Idén pedig közös albumot jelentetett meg Kim Gordonnal és Thurston Moore-ral, akik pont abból a belterjes New York-i experimentális zenei közegből nőtték ki magukat popsztárrá, amely részint Onónak köszönhetően lett egyáltalán az, ami. A lemez ennek megfelelően nem valami művészi újjászületés, hanem inkább egy 78-as Lower East Side-i kiállításmegnyitót idéz. Kim és Thurston közreműködése jobbára csak a minimalista hangszobrászatra, a disszonáns, improvizatív, néha a repetitív psy-folk vagy a torzított gitárgerjesztés felé kilengő háttérzajra korlátozódik, Ono viszont imponáló energiával mutat be mindent az ötletszerű dudorászástól a zaklatott énekbeszéden át az ő jellegzetes, mekegésszerű, hisztérikus vibratójáig. De igazán akkor kerül a helyére minden, amikor ez a nagymamakorú asszony tüzes pornószínésznőket megszégyenítő módon huhog és kapkod levegőért hosszú perceken keresztül; az olyan zavarba ejtő, ellentmondásos és lebilincselő, amilyen tényleg csak Yoko Ono tud lenni.

Chimera, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”