Lemez

Cloud Nothings: Here And Nowhere Else

  • - szszcs -
  • 2014. május 24.

Zene

Dylan Baldi a húszas évei legelején járó, a legtöbb fotón klasszikus mamlaszként mosolygó fiatalember Clevelandből, aki talán csak akkor nézhetne ki még kevésbé rockosan, ha a szülei a szemüvegének egyik lencséjét belülről leragasztanák leukoplaszttal.

Noha a tornából felmentett rockfrontember intézményének évtizedes hagyományai vannak, azért ez mégiscsak komoly teljesítmény. Ahogy az is, hogy ez a nem sokkal korábban még lo-fisan bájos gitárpopban utazó srác csinálta meg a tízes évek első felének legjobb rocklemezét, a 2012-es Attack On Memoryt. A lehengerlő ritmusszekcióra, megátalkodottan vágtató, punkos-zajos gitárattakokra és Baldi kamaszosan túlfűtött ordibálására hangszerelt albumon ugyan semmi olyan nem volt, amit ne hallhattunk volna korábban a Mudhoneytól, a Nirvanától vagy a Replacementstől, ám ettől még felemelő érzés volt együtt kiabálni a lejátszóval, hogy "no future, no past" meg hogy "I need time to stay useless", és szomorúan konstatálni, hogy nem vagyunk a színpadon gitárral kaszáló fiatalok, akiket nagyon-nagyon feszít valami belülről. A Here And Nowhere Else pedig csak annyiban gyengébb az elődjénél, hogy itt már nincs min meglepődni. A megszólalás egyszerre hagyományőrző és időtlen, Baldi szenvedélyesen óbégat, a dob úgy szól, mint utoljára a Nevermindon, a számok egyik fele nemzedéki himnusz, a másik meg csak simán tökéletes popdal. Klassz, ha az ember huszonévesen csinál, mondjuk, egy menő start-up vállalkozást, vagy megnyeri az olimpiát, de azért a rockzenekarozásnál menőbb opció alighanem 2014-ben sincs.

Carpark, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.