Noha a tornából felmentett rockfrontember intézményének évtizedes hagyományai vannak, azért ez mégiscsak komoly teljesítmény. Ahogy az is, hogy ez a nem sokkal korábban még lo-fisan bájos gitárpopban utazó srác csinálta meg a tízes évek első felének legjobb rocklemezét, a 2012-es Attack On Memoryt. A lehengerlő ritmusszekcióra, megátalkodottan vágtató, punkos-zajos gitárattakokra és Baldi kamaszosan túlfűtött ordibálására hangszerelt albumon ugyan semmi olyan nem volt, amit ne hallhattunk volna korábban a Mudhoneytól, a Nirvanától vagy a Replacementstől, ám ettől még felemelő érzés volt együtt kiabálni a lejátszóval, hogy "no future, no past" meg hogy "I need time to stay useless", és szomorúan konstatálni, hogy nem vagyunk a színpadon gitárral kaszáló fiatalok, akiket nagyon-nagyon feszít valami belülről. A Here And Nowhere Else pedig csak annyiban gyengébb az elődjénél, hogy itt már nincs min meglepődni. A megszólalás egyszerre hagyományőrző és időtlen, Baldi szenvedélyesen óbégat, a dob úgy szól, mint utoljára a Nevermindon, a számok egyik fele nemzedéki himnusz, a másik meg csak simán tökéletes popdal. Klassz, ha az ember huszonévesen csinál, mondjuk, egy menő start-up vállalkozást, vagy megnyeri az olimpiát, de azért a rockzenekarozásnál menőbb opció alighanem 2014-ben sincs.
Carpark, 2014
