Lemez

Egyben fáraszt

Tenacious D: Rize Of The Fenix

  • - szszcs -
  • 2012. június 12.

Zene

Csinálhat most már bármit, Jack Blackről először alighanem mindenkinek Barry, a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatának szociopata, környezetét folyamatos ízlésterrorban tartó zenebuzi lemezboltos figurája fog beugrani; egyrészt ugye ő volt az, akinek köszönhetően a mozi nem csúszott át menthetetlenül szokványos romantikus komédiába, másrészt pedig, akivel a célközönség nem elhanyagolható részét alkotó popzenerajongók azonosulni tudtak - még akkor is, ha éppen boldog párkapcsolatban éltek, és nem voltak aggasztóan elhízva. Innentől ha egy filmben szükség volt egy komplexusos, nagy hangon handabandázó, neurotikusan gesztikuláló kövér bunkóra, aki a legalpáribb fingós humort is képes korszerű idézőjelek között prezentálni, nos, akkor jó eséllyel JB-t hívták, aki rendre ugyanazt a karaktert hozza - ám amíg létezik popzene, addig az ő Barryje mindig érvényes marad.


 

Talán azért is, mert ez a szerep a színész kifelé kommunikált, részben egy rocksztár paródiájából, részben egy fanboyból felépülő személyiségétől sem állt annyira távol. Ennek a figurának fontos hátországa a kultbandából HBO-s kedvenccé, majd hamar majdnem-sztárzenekarrá váló Tenacious D, amelyben Black mellett egy még előnytelenebb külsejű színészkollégája, Kyle Gass a másik állandó tag. A duó hat év szünet és egy filmes kudarc után visszatérő lemeze meg ugyanolyan, mint a többi: kis adagokban vicces, egyben fárasztó, és kábé a Meat Loaf és a Spinal Tap közötti szürkezónát célozza. Black egészen meggyőző énekes, és jó dalkezdeményeket ír mondjuk a Zeppelin, a Rainbow, a Yes vagy a Maiden modorában, de továbbra sincs elég ambíciója, tehetsége vagy bátorsága ahhoz, hogy lemenjen teljesen debilbe és/vagy kiteljesedjen mint Művész. Hiába hangzik most a leginkább zenekarszerűnek a TD, ez nagyobbára még mindig csak röhögcsélésbe fulladó tábortűzi gitározás, annak amatőr bája nélkül.

Sony, 2012

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.

Demagógiára demagógia

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.