Csinálhat most már bármit, Jack Blackről először alighanem mindenkinek Barry, a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatának szociopata, környezetét folyamatos ízlésterrorban tartó zenebuzi lemezboltos figurája fog beugrani; egyrészt ugye ő volt az, akinek köszönhetően a mozi nem csúszott át menthetetlenül szokványos romantikus komédiába, másrészt pedig, akivel a célközönség nem elhanyagolható részét alkotó popzenerajongók azonosulni tudtak - még akkor is, ha éppen boldog párkapcsolatban éltek, és nem voltak aggasztóan elhízva. Innentől ha egy filmben szükség volt egy komplexusos, nagy hangon handabandázó, neurotikusan gesztikuláló kövér bunkóra, aki a legalpáribb fingós humort is képes korszerű idézőjelek között prezentálni, nos, akkor jó eséllyel JB-t hívták, aki rendre ugyanazt a karaktert hozza - ám amíg létezik popzene, addig az ő Barryje mindig érvényes marad.
Talán azért is, mert ez a szerep a színész kifelé kommunikált, részben egy rocksztár paródiájából, részben egy fanboyból felépülő személyiségétől sem állt annyira távol. Ennek a figurának fontos hátországa a kultbandából HBO-s kedvenccé, majd hamar majdnem-sztárzenekarrá váló Tenacious D, amelyben Black mellett egy még előnytelenebb külsejű színészkollégája, Kyle Gass a másik állandó tag. A duó hat év szünet és egy filmes kudarc után visszatérő lemeze meg ugyanolyan, mint a többi: kis adagokban vicces, egyben fárasztó, és kábé a Meat Loaf és a Spinal Tap közötti szürkezónát célozza. Black egészen meggyőző énekes, és jó dalkezdeményeket ír mondjuk a Zeppelin, a Rainbow, a Yes vagy a Maiden modorában, de továbbra sincs elég ambíciója, tehetsége vagy bátorsága ahhoz, hogy lemenjen teljesen debilbe és/vagy kiteljesedjen mint Művész. Hiába hangzik most a leginkább zenekarszerűnek a TD, ez nagyobbára még mindig csak röhögcsélésbe fulladó tábortűzi gitározás, annak amatőr bája nélkül.
Sony, 2012
