Lemez

Övék az év

Daft Punk: Random Access Memories

  • - szszcs -
  • 2013. július 6.

Zene

Bár én egy idő után már bizonyos fásultsággal pörgettem tovább az új Daft Punk-lemezről szóló híreket, vitathatatlan, hogy a Random Acces Memoriest felvezető nagyszabású és hosszadalmas, néhol már-már tömeghisztériába torkolló reklámkampány rendkívül hatékonynak (ugyanakkor persze rendkívül tenyérbemászónak) bizonyult.

Így aztán úgy nagyjából a tavasz közepére már semmi kétségünk nem lehetett afelől, hogy 2013 (igen, az az év, amikor visszatért David Bowie és a My Bloody Valentine is) meszsze legjobban várt és legnagyobbat szóló comeback lemeze a gall robotembereké lesz. A profin megvalósított felhajtáson kívül persze a zeitgeist is kedvezett a duónak: a demokrácia és a tévésorozatok mellett a fejlett világ első számú vívmányának egy ideje már az elektronikus tánczene számít, és ez utóbbi elképesztő sikerének részint a Daft Punk ágyazott meg körülbelül 96 és 2001 között a maga franciásan szellemes, retrofuturista robotdiszkójával. Úgyhogy nyilván az is benne volt a levegőben, hogy a műfaj - zenéjében és arculatában egyaránt felmérhetetlenül nagy hatású - dinoszaurusza nyolc év (és egy, a közmegegyezés szerint nem túl emlékezetesre sikerült nagylemez) után most visszatér, és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.

Ez eddig így teljesen kézenfekvőnek tűnik, ám van egy nagyon érdekes csavar is a történetben: maga a lemezanyag. A RAM ugyanis néhol inkább emlékeztet egy elveszett Alan Parsons Project-lemezre (negyven éven aluliaknak: a hetvenes-nyolcvanas években igen népszerű szoft-szignál-progrock zenekar session zenészekkel és szakállakkal), mint egy aktuális, fesztiváltáncoltató EDM-sztár produkciójára. Eleve nem is igazán elektronikus tánczene hallható itt; habár a robotos koncepció maradt, és a vocoderes énekhangoknak, valamint egy-két furcsa szintihangnak van némi elidegenítő hatása, ez nagyobbára azért mégiscsak egy nosztalgikus-retrós, néhol szoft rockos, máskor funkos, mívesen-hifitesztelősen meghangszerelt album, amelyről a hangminták szinte teljesen hiányoznak, sztárvendégből és veterán session muzsikusból viszont annál több akad. Még szomorú robothangon énekelt zongorás ballada is van! A franciák több számon keresztül leplezetlenül és gyakorlatilag minden áttét nélkül idézik meg a klasszikus diszkókorszak kulcszenekarát, a Chicet (hogy teljes legyen az élmény, ilyenkor a zenekar gitárosa, Nile Rodgers is közreműködik), bár ez a művelet inkább csak a klipdalnak választott Get Luckynál működik igazán; máskor pedig az ún. színvonalas stúdiórock talán legjobb együttesének, a Steely Dannek állítanak emlékművet (Fragments Of Time). Az elektropop öregapját kilenc percben, pulzáló szintikkel ünneplő Giorgio by Moroder egész megható, míg a nem sokkal rövidebb, egy (majdnem) legendás dalszerzővel, Paul Williamsszel megerősített, űrmusicales Touch a némileg a Carpenters Calling Occupants... című mesterművére emlékeztető hangszerelői bravúrjaival egyértelműen a lemez csúcspontja. Szóval ragyogóan kivitelezett stílusgyakorlatok soránál nem nyújt sokkal többet ez a lemez, de annak egészen remek, főleg, ha éppen az EDM-ből öregszünk bele az AOR-ba. Végül is: az is csak három betű.

Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.