Lemez

Övék az év

Daft Punk: Random Access Memories

  • - szszcs -
  • 2013. július 6.

Zene

Bár én egy idő után már bizonyos fásultsággal pörgettem tovább az új Daft Punk-lemezről szóló híreket, vitathatatlan, hogy a Random Acces Memoriest felvezető nagyszabású és hosszadalmas, néhol már-már tömeghisztériába torkolló reklámkampány rendkívül hatékonynak (ugyanakkor persze rendkívül tenyérbemászónak) bizonyult.

Így aztán úgy nagyjából a tavasz közepére már semmi kétségünk nem lehetett afelől, hogy 2013 (igen, az az év, amikor visszatért David Bowie és a My Bloody Valentine is) meszsze legjobban várt és legnagyobbat szóló comeback lemeze a gall robotembereké lesz. A profin megvalósított felhajtáson kívül persze a zeitgeist is kedvezett a duónak: a demokrácia és a tévésorozatok mellett a fejlett világ első számú vívmányának egy ideje már az elektronikus tánczene számít, és ez utóbbi elképesztő sikerének részint a Daft Punk ágyazott meg körülbelül 96 és 2001 között a maga franciásan szellemes, retrofuturista robotdiszkójával. Úgyhogy nyilván az is benne volt a levegőben, hogy a műfaj - zenéjében és arculatában egyaránt felmérhetetlenül nagy hatású - dinoszaurusza nyolc év (és egy, a közmegegyezés szerint nem túl emlékezetesre sikerült nagylemez) után most visszatér, és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.

Ez eddig így teljesen kézenfekvőnek tűnik, ám van egy nagyon érdekes csavar is a történetben: maga a lemezanyag. A RAM ugyanis néhol inkább emlékeztet egy elveszett Alan Parsons Project-lemezre (negyven éven aluliaknak: a hetvenes-nyolcvanas években igen népszerű szoft-szignál-progrock zenekar session zenészekkel és szakállakkal), mint egy aktuális, fesztiváltáncoltató EDM-sztár produkciójára. Eleve nem is igazán elektronikus tánczene hallható itt; habár a robotos koncepció maradt, és a vocoderes énekhangoknak, valamint egy-két furcsa szintihangnak van némi elidegenítő hatása, ez nagyobbára azért mégiscsak egy nosztalgikus-retrós, néhol szoft rockos, máskor funkos, mívesen-hifitesztelősen meghangszerelt album, amelyről a hangminták szinte teljesen hiányoznak, sztárvendégből és veterán session muzsikusból viszont annál több akad. Még szomorú robothangon énekelt zongorás ballada is van! A franciák több számon keresztül leplezetlenül és gyakorlatilag minden áttét nélkül idézik meg a klasszikus diszkókorszak kulcszenekarát, a Chicet (hogy teljes legyen az élmény, ilyenkor a zenekar gitárosa, Nile Rodgers is közreműködik), bár ez a művelet inkább csak a klipdalnak választott Get Luckynál működik igazán; máskor pedig az ún. színvonalas stúdiórock talán legjobb együttesének, a Steely Dannek állítanak emlékművet (Fragments Of Time). Az elektropop öregapját kilenc percben, pulzáló szintikkel ünneplő Giorgio by Moroder egész megható, míg a nem sokkal rövidebb, egy (majdnem) legendás dalszerzővel, Paul Williamsszel megerősített, űrmusicales Touch a némileg a Carpenters Calling Occupants... című mesterművére emlékeztető hangszerelői bravúrjaival egyértelműen a lemez csúcspontja. Szóval ragyogóan kivitelezett stílusgyakorlatok soránál nem nyújt sokkal többet ez a lemez, de annak egészen remek, főleg, ha éppen az EDM-ből öregszünk bele az AOR-ba. Végül is: az is csak három betű.

Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.