Koncert

Shonen Knife

  • - szszcs -
  • 2013. október 26.

Zene

Mindig rendkívüli öröm olyan rockzenekart látni, amelyben a tagok nem tetovált, szőrös bunkók, hanem épp ellenkezőleg, frissen mosott és bizonyára valami méregdrága kondicionálóval ápolt hajat és csinos egyenruhát viselnek, és a legvadabb Motörhead-riffek előadása közben is elbűvölően mosolyognak.

A 90-es évek eleje óta szolid, ám világméretű kultuszszal övezett oszakai Shonen Knife 32 éve működik folyamatosan, és a felállás párszor már teljesen kicserélődött ugyan, a nyugati szemlélőnek ez aligha tűnik fel: a zenekart, ahogy mindig, három darab, ránézésre kb. 130 centiméteresnek tűnő bűbájos japán lány alkotja, az egyetlen megmaradt alapító tag, az idén már ötvenkét éves énekes-gitáros Jamano Naoko pedig nem néz ki többnek huszonötnél.

A többségében kétperces, fülbemászó poppunkszámokat játszó trió két, jellegzetesen japán sztereotípiára építve bolondította magába az angolszász világot: a nyugati kultúrára (ami itt a Ramones-jellegű punkrock) való naiv rácsodálkozással és a határtalanul cuki infantilizmussal. A recept pedig még most, több mint húsz évvel a zenekar csúcskorszaka után is kifogástalanul működik. Emi látványosabban dobol, mint Tommy Lee, a basszusgitáros Ritsuko vagy rendületlenül pattog fel és alá, vagy szélmalomként pörgeti azt a rengeteg haját, a kevésbé izgága Naoko pedig gyakorlatilag a távol-keleti Joan Jett, csak sokkal többet mosolyog. A hangzás szuper, az előadásmód végig lehengerlő (egészen biztos, hogy a folyamatos ördögvillázás és a szaksajtóban csak szinkronizált barázdabillegetésnek nevezett koreográfia aprócska japán lányoknak áll a legjobban), és ezeknél a pár akkordos, sokszor többszólamú kislányvokálokkal megerősített instant fülbemászó punkos gyerekdaloknál valószínűleg semmi nem alkalmasabb arra, hogy ilyen emlékezetessé varázsoljon egy hűvös hétköznap estét abban a városban, ami az év többi napján sajnos távolról sem emlékeztet Budapesuto Rock Cityre.

Dürer-kert, szeptember 17.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.