Koncert

Shonen Knife

  • - szszcs -
  • 2013. október 26.

Zene

Mindig rendkívüli öröm olyan rockzenekart látni, amelyben a tagok nem tetovált, szőrös bunkók, hanem épp ellenkezőleg, frissen mosott és bizonyára valami méregdrága kondicionálóval ápolt hajat és csinos egyenruhát viselnek, és a legvadabb Motörhead-riffek előadása közben is elbűvölően mosolyognak.

A 90-es évek eleje óta szolid, ám világméretű kultuszszal övezett oszakai Shonen Knife 32 éve működik folyamatosan, és a felállás párszor már teljesen kicserélődött ugyan, a nyugati szemlélőnek ez aligha tűnik fel: a zenekart, ahogy mindig, három darab, ránézésre kb. 130 centiméteresnek tűnő bűbájos japán lány alkotja, az egyetlen megmaradt alapító tag, az idén már ötvenkét éves énekes-gitáros Jamano Naoko pedig nem néz ki többnek huszonötnél.

A többségében kétperces, fülbemászó poppunkszámokat játszó trió két, jellegzetesen japán sztereotípiára építve bolondította magába az angolszász világot: a nyugati kultúrára (ami itt a Ramones-jellegű punkrock) való naiv rácsodálkozással és a határtalanul cuki infantilizmussal. A recept pedig még most, több mint húsz évvel a zenekar csúcskorszaka után is kifogástalanul működik. Emi látványosabban dobol, mint Tommy Lee, a basszusgitáros Ritsuko vagy rendületlenül pattog fel és alá, vagy szélmalomként pörgeti azt a rengeteg haját, a kevésbé izgága Naoko pedig gyakorlatilag a távol-keleti Joan Jett, csak sokkal többet mosolyog. A hangzás szuper, az előadásmód végig lehengerlő (egészen biztos, hogy a folyamatos ördögvillázás és a szaksajtóban csak szinkronizált barázdabillegetésnek nevezett koreográfia aprócska japán lányoknak áll a legjobban), és ezeknél a pár akkordos, sokszor többszólamú kislányvokálokkal megerősített instant fülbemászó punkos gyerekdaloknál valószínűleg semmi nem alkalmasabb arra, hogy ilyen emlékezetessé varázsoljon egy hűvös hétköznap estét abban a városban, ami az év többi napján sajnos távolról sem emlékeztet Budapesuto Rock Cityre.

Dürer-kert, szeptember 17.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.