A 90-es évek eleje óta szolid, ám világméretű kultuszszal övezett oszakai Shonen Knife 32 éve működik folyamatosan, és a felállás párszor már teljesen kicserélődött ugyan, a nyugati szemlélőnek ez aligha tűnik fel: a zenekart, ahogy mindig, három darab, ránézésre kb. 130 centiméteresnek tűnő bűbájos japán lány alkotja, az egyetlen megmaradt alapító tag, az idén már ötvenkét éves énekes-gitáros Jamano Naoko pedig nem néz ki többnek huszonötnél.
A többségében kétperces, fülbemászó poppunkszámokat játszó trió két, jellegzetesen japán sztereotípiára építve bolondította magába az angolszász világot: a nyugati kultúrára (ami itt a Ramones-jellegű punkrock) való naiv rácsodálkozással és a határtalanul cuki infantilizmussal. A recept pedig még most, több mint húsz évvel a zenekar csúcskorszaka után is kifogástalanul működik. Emi látványosabban dobol, mint Tommy Lee, a basszusgitáros Ritsuko vagy rendületlenül pattog fel és alá, vagy szélmalomként pörgeti azt a rengeteg haját, a kevésbé izgága Naoko pedig gyakorlatilag a távol-keleti Joan Jett, csak sokkal többet mosolyog. A hangzás szuper, az előadásmód végig lehengerlő (egészen biztos, hogy a folyamatos ördögvillázás és a szaksajtóban csak szinkronizált barázdabillegetésnek nevezett koreográfia aprócska japán lányoknak áll a legjobban), és ezeknél a pár akkordos, sokszor többszólamú kislányvokálokkal megerősített instant fülbemászó punkos gyerekdaloknál valószínűleg semmi nem alkalmasabb arra, hogy ilyen emlékezetessé varázsoljon egy hűvös hétköznap estét abban a városban, ami az év többi napján sajnos távolról sem emlékeztet Budapesuto Rock Cityre.
Dürer-kert, szeptember 17.
