Koncert

Shonen Knife

  • - szszcs -
  • 2013. október 26.

Zene

Mindig rendkívüli öröm olyan rockzenekart látni, amelyben a tagok nem tetovált, szőrös bunkók, hanem épp ellenkezőleg, frissen mosott és bizonyára valami méregdrága kondicionálóval ápolt hajat és csinos egyenruhát viselnek, és a legvadabb Motörhead-riffek előadása közben is elbűvölően mosolyognak.

A 90-es évek eleje óta szolid, ám világméretű kultuszszal övezett oszakai Shonen Knife 32 éve működik folyamatosan, és a felállás párszor már teljesen kicserélődött ugyan, a nyugati szemlélőnek ez aligha tűnik fel: a zenekart, ahogy mindig, három darab, ránézésre kb. 130 centiméteresnek tűnő bűbájos japán lány alkotja, az egyetlen megmaradt alapító tag, az idén már ötvenkét éves énekes-gitáros Jamano Naoko pedig nem néz ki többnek huszonötnél.

A többségében kétperces, fülbemászó poppunkszámokat játszó trió két, jellegzetesen japán sztereotípiára építve bolondította magába az angolszász világot: a nyugati kultúrára (ami itt a Ramones-jellegű punkrock) való naiv rácsodálkozással és a határtalanul cuki infantilizmussal. A recept pedig még most, több mint húsz évvel a zenekar csúcskorszaka után is kifogástalanul működik. Emi látványosabban dobol, mint Tommy Lee, a basszusgitáros Ritsuko vagy rendületlenül pattog fel és alá, vagy szélmalomként pörgeti azt a rengeteg haját, a kevésbé izgága Naoko pedig gyakorlatilag a távol-keleti Joan Jett, csak sokkal többet mosolyog. A hangzás szuper, az előadásmód végig lehengerlő (egészen biztos, hogy a folyamatos ördögvillázás és a szaksajtóban csak szinkronizált barázdabillegetésnek nevezett koreográfia aprócska japán lányoknak áll a legjobban), és ezeknél a pár akkordos, sokszor többszólamú kislányvokálokkal megerősített instant fülbemászó punkos gyerekdaloknál valószínűleg semmi nem alkalmasabb arra, hogy ilyen emlékezetessé varázsoljon egy hűvös hétköznap estét abban a városban, ami az év többi napján sajnos távolról sem emlékeztet Budapesuto Rock Cityre.

Dürer-kert, szeptember 17.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.