Koncert

Shonen Knife

  • - szszcs -
  • 2013. október 26.

Zene

Mindig rendkívüli öröm olyan rockzenekart látni, amelyben a tagok nem tetovált, szőrös bunkók, hanem épp ellenkezőleg, frissen mosott és bizonyára valami méregdrága kondicionálóval ápolt hajat és csinos egyenruhát viselnek, és a legvadabb Motörhead-riffek előadása közben is elbűvölően mosolyognak.

A 90-es évek eleje óta szolid, ám világméretű kultuszszal övezett oszakai Shonen Knife 32 éve működik folyamatosan, és a felállás párszor már teljesen kicserélődött ugyan, a nyugati szemlélőnek ez aligha tűnik fel: a zenekart, ahogy mindig, három darab, ránézésre kb. 130 centiméteresnek tűnő bűbájos japán lány alkotja, az egyetlen megmaradt alapító tag, az idén már ötvenkét éves énekes-gitáros Jamano Naoko pedig nem néz ki többnek huszonötnél.

A többségében kétperces, fülbemászó poppunkszámokat játszó trió két, jellegzetesen japán sztereotípiára építve bolondította magába az angolszász világot: a nyugati kultúrára (ami itt a Ramones-jellegű punkrock) való naiv rácsodálkozással és a határtalanul cuki infantilizmussal. A recept pedig még most, több mint húsz évvel a zenekar csúcskorszaka után is kifogástalanul működik. Emi látványosabban dobol, mint Tommy Lee, a basszusgitáros Ritsuko vagy rendületlenül pattog fel és alá, vagy szélmalomként pörgeti azt a rengeteg haját, a kevésbé izgága Naoko pedig gyakorlatilag a távol-keleti Joan Jett, csak sokkal többet mosolyog. A hangzás szuper, az előadásmód végig lehengerlő (egészen biztos, hogy a folyamatos ördögvillázás és a szaksajtóban csak szinkronizált barázdabillegetésnek nevezett koreográfia aprócska japán lányoknak áll a legjobban), és ezeknél a pár akkordos, sokszor többszólamú kislányvokálokkal megerősített instant fülbemászó punkos gyerekdaloknál valószínűleg semmi nem alkalmasabb arra, hogy ilyen emlékezetessé varázsoljon egy hűvös hétköznap estét abban a városban, ami az év többi napján sajnos távolról sem emlékeztet Budapesuto Rock Cityre.

Dürer-kert, szeptember 17.

Figyelmébe ajánljuk

Köszönjük meg a Fidesznek a sok-sok leleplezést!

A Fidesz számára úgy kell a titkos terveket szövő ellenség leleplezése, mint a levegő: egyszerre mutat rá az ellenség vélt szándékaira, és tereli el a figyelmet önmaga alkalmatlanságáról. De hogyan lehet leleplezni hetente valamit, amit már mindenki tud? Hányféle leleplezés van? És hogy jön ide a konyhában ügyködő Magyar Péter? Ezt fejtettük meg.

Nemcsak költségvetési biztost, hanem ÁSZ-vizsgálatot és büntetést is kapott Orosháza

Nincs elég baja Békés megye egykor virágzó ipari centrumának, Orosházának, amhova nemrégiben költségvetési biztost neveztek ki. Állami számvevőszéki vizsgálat is folyik az önkormányzatnál, a korábbi fideszes vezetés miatt súlyos visszafizetési kötelezettségek terhelik, ráadásul kormánypárti településekkel ellentétben egyelőre nem kap pótlólagos forrásokat a működésére.

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.