A Soft Moon néven alkotó San Franciscó-i Luis Vasquez 2010-ben az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb bemutatkozó lemezével rukkolt elő: cím nélküli albumán jócskán merített a nyolcvanas évek eleji brites posztpunkból, a tengerentúli szintipunkból és a kontinentális szintipopból egyaránt, ám a produkció összességében mégis eredetinek tűnt. A megszólalás egyszerre volt hagyományőrző és elsöprően friss, a fojtogató atmoszférát, a minimalista megközelítést és a frontember kriptaszagú suttogását pedig táncra ingerlő tempók és elegáns hangszerelési bravúrok ellenpontozták; még az sem okozott hiányérzetet, hogy a dalokat nem igazán lehetett megkülönböztetni egymástól. A tavaly megjelent folytatás, a Zeros alapján pedig talán egy komolyabb áttörés lehetősége is benne van a pakliban, bőven túlmutatva az épp javában zajló új gothforradalom keretein.
Ennek megfelelően a budapesti fellépés természetesen szubkultúrákon átívelő, komoly társadalmi esemény, szellős háromnegyed házzal (ami egyáltalán nem szégyellnivaló eredmény), veterán gótokkal, fiatal hipszterekkel, lelkesen táncikáló lányokkal és szemüveges, karba tett kézzel ácsorgó műértőkkel. A trióban fellépő zenekar műsora pedig úgy nagyjából a feléig teljesen rendben is van: az autentikusra effektezett basszusgitár monoton reszeléséből és a mechanikus kalapálásból összeálló ritmusszekció rendíthetetlenül sodor magával, a javarészt előre programozott szintetizátorok hipnotikusan örvénylenek, Vasquez háttérbe kevert enervált kiabálása leginkább távoli segélykiáltásnak hangzik, furcsán félbemaradtnak tűnő gitártémái pedig nyugtalanítóan lógnak a levegőben.
Aztán a frontember mintha elvesztené a fonalat, vagy legalábbis úgy fest, hogy még nem egészen találta ki magának hiteles színpadi karakterét. Funkciótlanul sikoltozik és nyavalyog, hosszasan és fölöslegesen szólózik előbb két bongón (!), majd a szintin, a számok között pedig néha sután viccelődik: egyszerűen zavaróvá válik a jelenléte. Ezen a ponton a néző hosszú percekre kibillen, megállapítja, hogy nahát, ezek a számok tényleg tök egyformák, és arra gondol, hogy talán ki kellene menni cigizni.
A38 hajó, április 7.
