A fejre az ifjú J Mascisre emlékeztető zenész érzékeny, önelemző lírikus, plebejus dalnok és egykedvű slacker egy személyben, aki az elmúlt években szép, komótos tempóban haladt a lo-fi szobazenétől a 70-es évek nagy amerikai rockjáig. Az utóbbihoz kerül közelebb az új lemezzel is, ami annak ellenére majdnem végig magával ragadó, hogy olyan nagyon sok minden nem történik rajta, illetve ami mégis történik, az meg picit összefolyik. Nagy slágereket tehát nem érdemes várni - talán a kicsit a Vaselinesből ismert Eugene Kelly későbbi zenekarait idéző KV Crimes az egyetlen kivétel.
| ||
A lemez nagyobbára úgy fest, hogy Vile teuton állhatatossággal és zavartalan, újhippis lendülettel nyomja körbe-körbe folkrockos-pszichedelikus gitártémáit, valamint esetlenül és szerényen beszél-motyog-énekelget jellegzetes fahangján, miközben a zenekara a háttérben visszafogottan rockol. Néha szólók, érdekes szintihangok és egyéb díszítmények bukkannak fel, és aztán ebből állnak össze a gyakran nyolc-tíz perces számok, valamint Vile introvertált, mégis hívogató és ismerős világa, amelybe remek érzés belefeledkezni, és amikor már épp elunnánk a műsort, úgyis mindig történik valami; de amúgy az sem baj, ha nem.
Matador/Neon Music, 2013
