Lemez

Kurt Vile: Wakin On A Pretty Daze

  • - szszcs -
  • 2013. június 9.

Zene

Kurt Vile "fiatal harmincas" énekes-dalszerző Philadelphiából, aki még véletlenül sem keverendő össze híresebb (majdnem) névrokonával, a neomarxista szórakoztató zene német titánjával; pláne, hogy vele ellentétben neki például konkrét tapasztalatai vannak a kizsákmányolt munkásosztály mindennapjairól, hisz karrierje korai szakaszában targoncakezelőként is dolgozott.

A fejre az ifjú J Mascisre emlékeztető zenész érzékeny, önelemző lírikus, plebejus dalnok és egykedvű slacker egy személyben, aki az elmúlt években szép, komótos tempóban haladt a lo-fi szobazenétől a 70-es évek nagy amerikai rockjáig. Az utóbbihoz kerül közelebb az új lemezzel is, ami annak ellenére majdnem végig magával ragadó, hogy olyan nagyon sok minden nem történik rajta, illetve ami mégis történik, az meg picit összefolyik. Nagy slágereket tehát nem érdemes várni - talán a kicsit a Vaselinesből ismert Eugene Kelly későbbi zenekarait idéző KV Crimes az egyetlen kivétel.

false

A lemez nagyobbára úgy fest, hogy Vile teuton állhatatossággal és zavartalan, újhippis lendülettel nyomja körbe-körbe folkrockos-pszichedelikus gitártémáit, valamint esetlenül és szerényen beszél-motyog-énekelget jellegzetes fahangján, miközben a zenekara a háttérben visszafogottan rockol. Néha szólók, érdekes szintihangok és egyéb díszítmények bukkannak fel, és aztán ebből állnak össze a gyakran nyolc-tíz perces számok, valamint Vile introvertált, mégis hívogató és ismerős világa, amelybe remek érzés belefeledkezni, és amikor már épp elunnánk a műsort, úgyis mindig történik valami; de amúgy az sem baj, ha nem.

Matador/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.