Lemez

Tune-Yards: Nikki Nack

  • - szszcs -
  • 2014. június 22.

Zene

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

Tune-Yards néven 2009-ben került fel a radarra, azóta megjelentetett három nagylemezt. Az ukuleléből, beloopolt dobokból, illetve basszusgitárból és néha fúvósszekcióból összeálló, egyes alkotóelemeiben gyakran kifejezetten popos és ismerős, ám összességében szabálytalan dalait rendkívül nehéz kategorizálni. De nem az az érdekes, hogy Garbus és segítőtársai egyszerre-felváltva-összevissza játszanak indie-folkot, kortárs r&b-t, hálószobazenét, wordbeatet, hiphopot, sőt kortárs zenét idéző megoldásokat, hanem hogy a végeredmény mentes a fúziós zenékre oly jellemző pöffeszkedő öntetszelgéstől, másrészt pedig tényleg semmihez sem hasonlít igazán. A Tune-Yards zenéje így 15 percig valóban lenyűgöző - 20 perc után viszont már anynyira fárasztó, hogy ahhoz képest Björk egy tetszőleges kórusműve gyakorlatilag a fül rágógumija. A Nikki Nack egyébként a korábbiakhoz képest egészen könnyen hallgatható, és a lehetőségekhez képest már-már rádióbarát, ám a megbicsakló ritmusok, a félig kifuttatott, meg-megtörő dallammenetek, az idegborzoló zörejek és az infantilis, jóleső káosz azért gondoskodik arról, hogy soha ne lehessen ebből fiatalos telefonreklám-zene.

4AD/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.