Lemez

Tune-Yards: Nikki Nack

  • - szszcs -
  • 2014. június 22.

Zene

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

Tune-Yards néven 2009-ben került fel a radarra, azóta megjelentetett három nagylemezt. Az ukuleléből, beloopolt dobokból, illetve basszusgitárból és néha fúvósszekcióból összeálló, egyes alkotóelemeiben gyakran kifejezetten popos és ismerős, ám összességében szabálytalan dalait rendkívül nehéz kategorizálni. De nem az az érdekes, hogy Garbus és segítőtársai egyszerre-felváltva-összevissza játszanak indie-folkot, kortárs r&b-t, hálószobazenét, wordbeatet, hiphopot, sőt kortárs zenét idéző megoldásokat, hanem hogy a végeredmény mentes a fúziós zenékre oly jellemző pöffeszkedő öntetszelgéstől, másrészt pedig tényleg semmihez sem hasonlít igazán. A Tune-Yards zenéje így 15 percig valóban lenyűgöző - 20 perc után viszont már anynyira fárasztó, hogy ahhoz képest Björk egy tetszőleges kórusműve gyakorlatilag a fül rágógumija. A Nikki Nack egyébként a korábbiakhoz képest egészen könnyen hallgatható, és a lehetőségekhez képest már-már rádióbarát, ám a megbicsakló ritmusok, a félig kifuttatott, meg-megtörő dallammenetek, az idegborzoló zörejek és az infantilis, jóleső káosz azért gondoskodik arról, hogy soha ne lehessen ebből fiatalos telefonreklám-zene.

4AD/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.