Lemez

Tune-Yards: Nikki Nack

  • - szszcs -
  • 2014. június 22.

Zene

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

Tune-Yards néven 2009-ben került fel a radarra, azóta megjelentetett három nagylemezt. Az ukuleléből, beloopolt dobokból, illetve basszusgitárból és néha fúvósszekcióból összeálló, egyes alkotóelemeiben gyakran kifejezetten popos és ismerős, ám összességében szabálytalan dalait rendkívül nehéz kategorizálni. De nem az az érdekes, hogy Garbus és segítőtársai egyszerre-felváltva-összevissza játszanak indie-folkot, kortárs r&b-t, hálószobazenét, wordbeatet, hiphopot, sőt kortárs zenét idéző megoldásokat, hanem hogy a végeredmény mentes a fúziós zenékre oly jellemző pöffeszkedő öntetszelgéstől, másrészt pedig tényleg semmihez sem hasonlít igazán. A Tune-Yards zenéje így 15 percig valóban lenyűgöző - 20 perc után viszont már anynyira fárasztó, hogy ahhoz képest Björk egy tetszőleges kórusműve gyakorlatilag a fül rágógumija. A Nikki Nack egyébként a korábbiakhoz képest egészen könnyen hallgatható, és a lehetőségekhez képest már-már rádióbarát, ám a megbicsakló ritmusok, a félig kifuttatott, meg-megtörő dallammenetek, az idegborzoló zörejek és az infantilis, jóleső káosz azért gondoskodik arról, hogy soha ne lehessen ebből fiatalos telefonreklám-zene.

4AD/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.