Lemez

Tune-Yards: Nikki Nack

  • - szszcs -
  • 2014. június 22.

Zene

Merrill Garbus fiatal harmincas, fehér lány New Englandből, akit szeretetreméltóan dilis fizimiskája alapján éppúgy el lehetne képzelni kemény leszbikus riot grrrl-zenekarban, mint valami ezoterikus teaház tulajdonosaként; ennek fényében talán meglepő lehet, hogy amikor igazán kiereszti a hangját, akkor leginkább úgy szól, mint egy sokat látott fekete férfi valami közepesen egzotikus nyugat-afrikai országból.

Tune-Yards néven 2009-ben került fel a radarra, azóta megjelentetett három nagylemezt. Az ukuleléből, beloopolt dobokból, illetve basszusgitárból és néha fúvósszekcióból összeálló, egyes alkotóelemeiben gyakran kifejezetten popos és ismerős, ám összességében szabálytalan dalait rendkívül nehéz kategorizálni. De nem az az érdekes, hogy Garbus és segítőtársai egyszerre-felváltva-összevissza játszanak indie-folkot, kortárs r&b-t, hálószobazenét, wordbeatet, hiphopot, sőt kortárs zenét idéző megoldásokat, hanem hogy a végeredmény mentes a fúziós zenékre oly jellemző pöffeszkedő öntetszelgéstől, másrészt pedig tényleg semmihez sem hasonlít igazán. A Tune-Yards zenéje így 15 percig valóban lenyűgöző - 20 perc után viszont már anynyira fárasztó, hogy ahhoz képest Björk egy tetszőleges kórusműve gyakorlatilag a fül rágógumija. A Nikki Nack egyébként a korábbiakhoz képest egészen könnyen hallgatható, és a lehetőségekhez képest már-már rádióbarát, ám a megbicsakló ritmusok, a félig kifuttatott, meg-megtörő dallammenetek, az idegborzoló zörejek és az infantilis, jóleső káosz azért gondoskodik arról, hogy soha ne lehessen ebből fiatalos telefonreklám-zene.

4AD/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.