Tune-Yards néven 2009-ben került fel a radarra, azóta megjelentetett három nagylemezt. Az ukuleléből, beloopolt dobokból, illetve basszusgitárból és néha fúvósszekcióból összeálló, egyes alkotóelemeiben gyakran kifejezetten popos és ismerős, ám összességében szabálytalan dalait rendkívül nehéz kategorizálni. De nem az az érdekes, hogy Garbus és segítőtársai egyszerre-felváltva-összevissza játszanak indie-folkot, kortárs r&b-t, hálószobazenét, wordbeatet, hiphopot, sőt kortárs zenét idéző megoldásokat, hanem hogy a végeredmény mentes a fúziós zenékre oly jellemző pöffeszkedő öntetszelgéstől, másrészt pedig tényleg semmihez sem hasonlít igazán. A Tune-Yards zenéje így 15 percig valóban lenyűgöző - 20 perc után viszont már anynyira fárasztó, hogy ahhoz képest Björk egy tetszőleges kórusműve gyakorlatilag a fül rágógumija. A Nikki Nack egyébként a korábbiakhoz képest egészen könnyen hallgatható, és a lehetőségekhez képest már-már rádióbarát, ám a megbicsakló ritmusok, a félig kifuttatott, meg-megtörő dallammenetek, az idegborzoló zörejek és az infantilis, jóleső káosz azért gondoskodik arról, hogy soha ne lehessen ebből fiatalos telefonreklám-zene.
4AD/Neon Music, 2014
