Lemez

Ének a konfettiesőben

The Darkness: Hot Cakes

  • - szszcs -
  • 2012.09.20 11:54

Zene

Van abban azért egy izgalmas csavar, hogy végül nem a Darkness, hanem a tökéletes antitézisét megtestesítő Radiohead legsikeresebb tanítványa, a Muse lett az új Queen. Az pedig, hogy ezen a lemezen helyet kapott egy Radiohead-feldolgozás is, alighanem a rockzene egészen mély összefüggéseire világít rá.

Rövid tündöklése idején a Darkness legnagyobb tragédiája az volt, hogy az újságírók soha nem azzal foglalkoztak, mennyi kábítószert használnak a tagok, és milyen modellcsajokat visznek ágyba, hanem azzal, hogy akkor most vicc-e ez az egész, vagy sem - és ez gyakorlatilag meg is pecsételte a zenekar sorsát. Pedig igény éppenséggel még lett is volna tán egy igazi, agyatlan és iróniamentes stadionrock-fordulatra. Az időzítés annyira nem is volt rossz: az új rockforradalom sikere jelezte, hogy nem muszáj minden fiatal gitárzenekarnak csúnya, bézbólsapkás pasikból állnia, szóval igazából tényleg csak idő kérdése volt, mikor jutunk el a fiatalos Television- és Clash-koppintástól az áramvonalasított Thin Lizzy-riffekig és a köldöktájékon kivágott fellépődresszekig.


A Darkness pedig valóban bámulatosan ordenáré harsánysággal és iszonyú hatékonyan idézte fel a rockzenének azt a szép korszakát, amikor a Queen, a Van Halen és az AC/DC darabkáiból sikerült kikísérletezni a Def Leppardot. A rendkívül sikeres 2004-es debütlemezt aztán egy rosszul fogadott folytatás, hosszú agónia és feloszlás követte, a frontember pedig azóta túlesett egy eredményes elvonókúrán és egy hajbeültetésen, s most úgy fest, hogy minden a legnagyobb rendben van. Kb. 1981-et írunk, Jim Steinmann konfettiesővel kísért posztglam/proto-Sunset Strip rockmusicalt írt Russel Mael falzettjeire és John Taylor vokáljaira, az erősítőket pedig személyesen Mutt Lange állította be. Ha arénarockhimnuszokra vágyunk, de elegünk van már a kismillió U2- és Springsteen-kópiából, a Darkness továbbra is ideális választásnak bizonyul.

Canary Dwarf, 2012

Neked ajánljuk