David Longstreth és éppen tíz éve működő különutas popkollektívája, az Eagles-frontember Don Henleyről halandzsaoperát író, a Black Flag Rise Above-ját pedig gimnáziumi emlékek alapján re/dekonstruáló Dirty Projectors alaposan megkönnyíti a kritikus dolgát, ugyanis a zenekarról gyakorlatilag bármit le lehet írni annak veszélye nélkül, hogy látványosan kapura lőnénk. A DP zenéjét így aztán progresszív rocknak, R&B-nek, posztpunknak, mali funknak is címkézték a kissé tanácstalan újságírók az elmúlt években. Longstreth pedig Ligeti György, a Run DMC és a Nickelback hatását egyaránt említi az új album kapcsán.
Na de akkor mi is ez az egész? Akkor már leginkább klasszikus, a hetvenes években (a Magmától mondjuk a This Heatig) gyökerező, ún. art-rock, az új évezred kihívásainak megfelelően prezentálva - mondjuk. A szellős, egyszerű eszközökből építkező hangzásban nincs semmi formabontó, és a dalokra se nagyon lehet érzelmileg rákapcsolódni; a titok talán a megfejthetetlen belső logika mentén csavarodó, széttartó és összefutó, a semmiből a végtelenbe ívelő, maguk után romos dalkezdemények tucatjait hagyó dallamokban-dallamtöredékekben van, amelyeknek köszönhetően a DP annyira nyugtalanítóan idegen tud lenni, amennyire más kortárs pop/rock zenekar nem nagyon. Épp ezért kár, hogy Longstreth idén úgy döntött, ő azért klasszikus énekes-dalszerző is; az érzelmesnek szánt részek falsul szólnak, dalszerzőként pedig legfeljebb közepes teljesítményt nyújt, így aztán kb. négy számot muszáj léptetni. Ám összességében az élmény továbbra is olyan, mint azt bámulni, amint valaki tíz különböző, népszerű mesefigurákat ábrázoló puzzle darabkáiból próbálja kirakni a neu-schwansteini kastély makettjét; a részletek ismerősek, a cél adott, ám könnyű arra gondolni, hogy ennek az egésznek azért nincsen olyan sok értelme. A mögötte húzódó vízió, na, az viszont lenyűgöző.
Domino/Neon Music, 2012
