- ts -

Pietro Germi pályája az olasz neorealizmussal indult - nem volt iskolateremtő, nem találta ki, nem forradalmasította, de ott volt mindig, ahol kellett, ott minden kilométerkőnél, és amikor eljött az ideje, cipelt egy nagy koszorút is a temetésére. A széles körű elismertséget az irály egyik emblematikussá emelkedő darabja, a Szicíliai vérbosszú (In nome della legge) hozta meg neki, 1949-ben.

Az a jó abban, hogy a filmművészet rajta tartja kezét a világ lüktető ütőerén, hogy mindig naprakész válaszokat kapunk a minket érő kihívásokra. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szeretem a kihívásokat.

Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).

Ismerik önök E. C.

1962-ben még nyáron tartották a berlini filmfesztivált, most meg épp most van - ennyit változott világ, nem többet. Mindezt azért fontos leszögezni, mert egy közel ötvenéves film (akár újbóli) megnézéséhez kell némi bátorság.

Ken Loach, a szociálisan érzékeny nemzetközi filmkészítés örök Vankóné Dudás Julija ezúttal egy 2007-es - szintén naiv - művével keresi az inkább otthon mozizók kegyeit. Ám míg neves galgamácsai pályatársa inkább "szülőföldje népszokásait, az ott élő emberek ünnep- és hétköznapjait örökítette meg" (tegyék a szívükre a kezüket, mikor jártak utoljára a Búsuló Juhászban?), addig Loach ezúttal a szülőföldjére - legálisan, de inkább illegálisan - érkezők hétköznapjait ábrázolja csak (mind a hetet).

Szinte napra pontosan két évvel - a berlini filmfesztiválon megejtett - bemutatója után elérkezett mihozzánk is az Élet, amiről az angyalok álmodnak (1998) alkotójának "új" filmje, a Julia. Az energiatakarékosnak nyugodtan nevezhető (1999-ben a nagy dobás lendületéből még kiszaladt a Kis tolvaj, aztán csak a hírek jöttek, hogy min és kivel dolgozik) maestro, egyben a francia mozi örök nagy reménysége, Erick Zonca azt mondta a Juliáról, hogy nem remake-je az John Cassavetes Gloriájának (1980), inkább valamiféle hommage lenne - hát, ő tud fransziául. Mi mindenesetre utánanéztünk a dolognak, s akkor már nem felejtettük ki a sorból Sidney Lumet vállaltan is remake-nek készített, 1999-es Gloriáját sem. Amit annál is jobban tettünk, mert Zonca sem mulasztott el megemlékezni róla - ám mielőtt erre kitérnénk, szóljunk a mézesmadzagról, melynek egyik végén Gena Rowlands, a másikon pedig Tilda Swinton fogja közre Sharon Stone-t.

Az ember korai, hovatovább első - logikusan bőrbe kötött - kiadásán röhögni hálás dolog, avval a könnyen beemelhető illúzióval kecsegtet, hogy lám, ha régen ennyire hülyék, idétlenek és szerencsétlenek voltunk, akkor most már okosak, ügyesek és szépek biztosan, ördögök az ágyban. Kedvencem e tekintetben a Folytassa, Cleo! sötét germán rabszolgája, aki először héjastul zabálja a banánt, és fumigálja, mire a kifinomult rómaiak rászólnak, hogy tán húzná le, egy cseppet tétovázik, aztán a lehúzott héjat eszi tovább, "így mindjárt jobb" felkiáltással. Két dolog van itt a stúdiók világában is egyre népszerűbb színművész, Jack Black viccelődő ószövetségi turnéja kapcsán, ami feljegyzendő - egymásból következnek.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).