- ts -

Erotikus nép módfelett a magyar, mely letagadhatatlan tény megörökítését Daniel Young filmrendező úgy látta legjobbnak, hogy egy magyar nótát adaptál filmvászonra, afféle négyszereplős kamaradrámának kiszerelvén. Egyet kell értsünk, mi sem tennénk mást, ha az önreflexivitás - moziban oly sűrűn sikeres - útjait akarnánk kitapogatni.

Talán pontosabbak lennénk a címben, ha az állatban élő gyerekre utalnánk, még pontosabbak, ha a gyermekre.

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Jószerivel még meg sem melegedett a fogason Erlendur felügyelő (Vérvonal) télikabátja, ismét izlandi vendégeket köszönthetünk a kifutón. Nevezett rendőrnek hála legutóbb kiderítettük, hogy a távoli szigeten nemrégiben igazíthattak valamit az országimázson. Hátravonták a gejzíreket és az alkoholbetegeket, a reménytelen banki és egyéb természetű bűnözés pedig kiállt peckesen az első sorba. Vagy az analízisünk volt téves, vagy a túlsó oldalon megnyilatkozó híres vágó első önálló rendezése sikeredett veszekedetten old schoolra - úgy vélem, e fontos kérdésben például a Világbank simán nekünk adna igazat.

Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.

Az volt ám szép világ, amikor Miskolcon még a munkavédelmi filmek fesztiválját rendezték... Belegondolni is hátborzongató, mi lenne akkor, ha felújítanák ezt a szép régi hagyományt, hiszen napjaink munka világába kalauzoló mozgóképei immár két - homlokegyenest szemben álló - iskolába sorolhatók. Az első a hiányszakmák népszerűsítésére (és veszélyes voltának hű bemutatására) tesz folyvást kísérleteket, szebben fogalmazva a tűzoltók (rendőrök, biztonsági őrök stb.) minden vásznak és ekránok meghódítása után már a pornópiacra is betörtek (értelemszerűen egy kisbaltával).

Persze mindennek van határa, de a moziban legtöbbször az USA-nak és Mexikónak. Most is Tijuanában járunk, a B mozik hőseinek hazájában. Mondhatom, kellemes a társaság, a kábítószerkartell omnipotens, ám megviseltnek látszó főnöke (ah, a drogbáró) Andy Garcia, a ki mással, mint önnön démonaival hadakozó gringó bérgyilkos (ah 2.) Ray Liotta és a sunyi pap, Armand Assante. 'k és a túlzásba vitt fizikai erőszakra mindig könnyen kapható Danny Trejo osztja itt a lapokat. Közelebb gurítva a valósághoz a szót: teszik a dolgukat - járják elődeik kitaposott, jelzőtáblákkal precízen kitűzött útját. Korunk igényeihez, hovatovább sorskérdéseihez (sefteljünk-e arab terroristákkal?) igazított hangulatjelentést kapunk a környék (úgy játékfilmes, mint tv-híradós) húzóágazatából, a kábítószerpiacról - ugyancsak illedelmesen: idézetekkel finoman meghintve.

A Váralján járunk, ha manapság még beszélhetünk ilyesmiről, szó szerint a pozsonyi vár alatt, a Duna partján futó, belvárosból kivezető soksávos úttól pár méterrel beljebb, a Zizka utcában, srégen szemben a barokk Szentháromság-templommal. A Szlovák Nemzeti Múzeum égisze alatt - számos perdöntő szlovák nemzetiség, mint a német, a horvát, a zsidó, a cseh vagy a ruszin társaságában - meghúzódó "Magyar Múzeum" a valamikori Brämer-kúriában működik. Mi is lenne megfelelőbb hely egy efféle kiállításra, mint ez a reneszánsz épület (két félkör alakú saroktoronnyal, hohó!), hisz felhallatszanak ide a hajókürtök a folyóról. Ez a Brämer egyébként a tizenhetedik század legelején dolgozott, fenn a várban, mint magas rangú katonai személy. A múzeumban három állandó kiállítás - Képek a magyarok történetéből; Fejezetek a szlovákiai magyarok történetéből (1918-1948); A szlovákiai magyar népi kultúra kincsestára - mellett és között, továbbá alattuk és felettük folyik a Duna(-kiállítás), gyakorlatilag a pincétől az emeletig minden szinten. Ám mielőtt rátérnénk, jelezzük, hogy a múzeumhoz tartozik az alsósztregovai Madách-kastély és a szklabonyai Mikszáth-ház is. A múzeum vezetője, Jarábik Gabriella érkezésünkkor elmondja, milyen nagy erőfeszítéseket tesznek e két emlékhely fejlesztésére, értékeik megőrzésére. Finoman szólva is halmozottan hátrányos helyzetből - de ezt már mi tesszük hozzá. Kevés pénz, sok munka, sok lelemény, amerre csak nézünk, amiről csak hallunk.

a Ligetben. Látták már? Ugye, hogy nem.

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

A "friss" hazai megjelenés a szerző 1990-es Végzetes érdekek (Everybody Wins) című filmje, minek kapcsán - kell-e mondani, vesztünkre - arra gondoltunk, körülnézünk a honi halpiacon, tartunk egy kis áttekintést a magasan jegyzett életmű elérhető tájain. Nos, az egykori dühöngő ifjak, az ötvenes-hatvanas évek brit új hulláma, a free cinema egyik elindítójának s a későbbi hollywoodi maestrónak itthon az említetten kívül csupán az 1978-as Pokolról pokolra (Who'll Stop the Rain) című filmje létezik DVD-n. Aki nem dobta még ki a VHS-lejátszóját, boldog ember, mert kikölcsönözheti A francia hadnagy szeretője (1981) viseltes kópiáját. Az olyan művek, mint a free cinema alapvetésének számító Szombat este, vasárnap reggel vagy éppenséggel a profi, jó ízlésű életrajzi filmek egyik népszerű mintadarabja, az Isadora (1968) meg úgyis csak megzavarnák a kotnyeles közönséget. Persze kapásból tudnánk tíz-tizenöt hasonló kaliberszámú nevet mondani, akinek ugyanez a sorsa a hazai pályákon - pusztán a miheztartás végett. Hogy messzebb ne menjünk, van egy fogadásunk arra is, hogy az irály másik három legendája, Tony Richardson, Lindsay Anderson vagy John Schlesinger is ilyen cipőben jár a magyar DVD-kölcsönzők mellé.

A hetvenes évek szürreális mozija olyan, mint a távolról sem véletlenül ugyanekkor fénykorát élő ún. szexfilm (ma talán szoftpornónak mondanánk, de szerencsére nem beszélünk róla) vagy az alkoholmentes sör - jóindulatúnak mondott (sok esetben annak is vélt), ám határozottan üzleti alapú átverés. Nem mintha a hatvanas évek szürreális mozija attól más lenne, hogy "művészek" csinálták, szemben az utánuk jövő iparosokkal. Ha például Dario Argentóba belekalkuláljuk az utóbb kétségkívül kialakult - azért csak visszafogottan tömeges - kultuszát, akkor valamiféle műbútorasztalos kerekedik ki, aki ügyel ugyan a formákra, a szépre, de mégiscsak gyárt, kevésbé alkot. Vagy éppen fordítva, oly veszettül alkot, hogy beleizzad.