"Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned." George Cukor - vélhetően csak mifelénk közkézen forgó - axiómája a legváratlanabb helyen nyert új értelmet: szombat éjszaka kibukott a szlovák törvényhozásból a Magyar Koalíció Pártja. Búcsúznunk kell továbbá Vladimír Meciar nevű kedves játékosunktól is... Bekerült viszont - méghozzá imponáló, nyolc százalék fölötti eredménnyel - Bugár Béla alig egyéves pártja, a HÍD-MOST, és az alig valamivel régebbi, liberális SaS (Szabadság és Szolidaritás). Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy győztek a jók - de változott-e valami valójában?
Robert Fico
Annyi mindazonáltal már az eredményhirdetés másnapján biztos, hogy a szlovákiai politikai élet is képes nagy csodákat produkálni (pár hete ezt mondtuk a csehekre), miszerint a választások toronymagas győztese egyben a kitüntetett alkalom legnagyobb vesztese is. A hivatalban lévő miniszterelnök, Robert Fico pártja, a Smer-SD közel harmincöt százalékos eredményt elérve nemhogy kétszer annyi mandátumot szerzett, mint második helyre szorult fő vetélytársa, az SDKÚ (Dzurindáék, egy ideje inkább Radicováék), de fölülmúlta négy évvel ezelőtti teljesítményét (akkor a 150 fős házban 50, most 62 helyet szereztek) éppúgy, mint gyakorlatilag az összes mértékadó közvélemény-kutató intézet várakozásait. A választások előtt, de még urnazáráskor is hajszálnyival harminc százalék alá lőtték őket, s kis híján 35-öt szereztek.
Mindezek tükrében akár még igazságtalanságnak is tűnhet, hogy minden valószínűség szerint mégsem Robert Fico alakíthat kormányt. Technikailag azért, mert eddigi koalíciós partnerei leszerepeltek, Meciar ugye kizúgott, Slota és nácijai pedig jó, ha ezer szavazattal estek át a parlamenti küszöbön (5,2 százalékuk 9 mandátumot fial). De ez csak a jelen pillanatban, számokban kifejezésre jutó bukás: a learatott babér. Ha még csak négy év elhibázott kormányzásának méltó büntetése lenne, de - nyilván sajnos - nem az. Bármennyire is szeretnénk. Vagy bármennyire is szeretnénk tévedhetetlen zsűrinek látni Szlovákia választópolgárait (már azt a közel 60 százaléknyit, aki megjelent). Mert Robert Fico egy négy évvel ezelőtti döntés és egy hozzá passzított - ugyancsak téves, ám következetesen végigvitt - stratégia árát adja meg ezekben a napokban.
Már jóval a 2006-os választások előtt Szlovákia legnépszerűbb politikusa volt - félreértés ne essék, ma is az (hétfőn ti.). Akkori győzelme biztosnak látszott. A Szlovákiát a NATO-ba, az unióba bevivő, s nem mellesleg a meciarizmust politikai szemétdombra vető, nyolc éve regnáló Dzurinda-kormány el is fáradt, meg ki is kezdte a korrupció. Evidens volt a váltás, jöjjön Fico! Ám mivel népszerűsége dacára az egyedüli kormányzás közelébe sem ért, társakat kellett választania - s választásától a fél világ dobott egy hátast, hisz' nácikat és szoft-nácikat vett maga mellé, okkal vélhetően azért, hogy mellettük azt csinál majd, amit akar, s azok meg úgyis elhasználódnak a négyéves semmittevésben, monomániáik szakadatlan óbégatásában, hogy négy év múlva (most) megvalósulhat a nagy álom: egyedül kormányozni tovább. Ráadásul Fico mindezt nem is bízta a véletlenre, gyorsan elszedte, magáévá tette szövetségesei egyetlen játékszerét, a nacionalizmust (ha tetszik: magyarellenességet), s egyébként tényleg azt csinálta, amit akart (kormányzott a kormányzásért). Amivel nem is vesztett egy fia szavazót sem!
Ellenben nem is szerzett, különösebb nehézség nélkül kimutatható, hogy a Smernek annyival lett most több szavazója, amennyit elszedett - a szövetségeseitől. Robert Fico zsákmányával bukott ki Meciar, s bukott be a küszöbön Slota.
...és a többiek
Biztos, ami annak látszik, az eddig ellenzékben politizáló két párt és a két újonc szinte már a választás éjszakáján sietett világossá tenni, hogy Ficóval márpedig nem, nem, soha nem szűrik össze a levet. Higgyük is el nekik, noha nem mindenki van evvel így, Gasparovic államfő például egyáltalán nincs. Miután kiadta a győztesnek a kormányalakítási megbízást, szinte még ugyanazzal a mozdulattal magához kérette Jan Figel'-t, az eddig ellenzéki KDH (Kereszténydemokrata Mozgalom) elnökét. Vajon miért? Nyilván van neki egy ötlete, "mi lenne, ha" kezdetű. Bár arról persze beszélgethetnénk, hogy a KDH programja, még inkább magatartása a napi politikai ügymenetben kihez áll közelebb, vajon a Smerhez (de akár az SNS-hez is), vagy például a reménybeli koalíciós partnerhez, a nyugodtan liberálisnak nevezhető SaS-hoz? Nem is kérdés, de más a politika: Figel' szemét ki kell, hogy szúrja Fico eddigi partnereinek minap beteljesedett (s kisvártatva bevégződő) sorsa. Nos, örüljön, hogy megúszta: négy éve a KDH neve (nota bene: az MKP mellett) felmerült már mint a Smer lehetséges partnere - szerencséjükre Fico a komolytalan segéderőkre tett (nem mintha e tekintetben a tűzbe tennénk a kezünket a KDH-ért vagy az MKP-ért).
Rendben, így lesz: a KDH nem csinál tölcsért a szájából, és nagy valószínűséggel a súlyosabb pénzmosási disznóságai miatt háttérbe irányított Dzurinda helyére lépő bukott államelnökjelölt, Iveta Radicova alakíthat négypárti kormányt, melynek egyetlen lehetséges öszszetétele egyfelől a rugalmasság, a kompromisszumkészség és az önmérséklet próbája lesz, másfelől egy új világ kezdete, mely szerint lezárult a kelet-közép-európai demokráciák első menete. Bizonyítást nyert, hogy immár semmi nincsen lebetonozva, legkevésbé a pártstruktúrák, a szemünk láttára dőlnek ki nagyvadak és masztodonok, s születnek új... mik is? Ígéretek és jelszavak. Csehországban az idén két őszintének tűnő új formáció került a törvényhozásba, a VV és a Top 09, róluk a múltkorában bővebben harangoztunk. Magyarországon egy neonyilas csoport (a Jobbik) meg egy szlogen (Lehet más a politika). Szlovákiában pedig a SaS és a HÍD-MOST. Valamivel mindkettő többnek látszik ígéretnél - eddig csak jót hallottunk felőlük, a SaS mellett mindjárt az szól, hogy a listájukról egy magyar jelölt (Somogyi Szilárd) is a parlamentbe jutott. Ugyanakkor a választási programjuk is csupa vállalható elemből áll, szigorú pénzügypolitikát ígér (a párt elnöke Richard Sulík, az egykulcsos szlovák adórendszer kidolgozója), kiteljesítené a szabadságjogokat, s van (igen határozott) elképzelése a Szlovákiában ugyancsak égető cigányhelyzet kezelésére is, amiről eddig csupán a pofázásig vagy épp a hallgatásig jutott ott is bárki. Más kérdés, hogy mindebből mit kell bedobnia a közösbe, vagyis kidobnia a közösködés kedvéért, elsőként a marihuána legalizálására tippelünk, de beelőzhet például a melegek házassága is.
A másik új erő, a HÍD-MOST az elnök, Bugár Béla vitathatatlan népszerűségén túl avval szerzett nyilván híveket, hogy fellépésükkel eleve hatályon kívül helyezték a magyar kártya alkalmazhatóságát. Úgymond vegyes pártról van szó, a HÍD nem jelentéktelen saját szlovák tagsága mellett szövetségben működik a jórészt pozsonyi értelmiségiek alkotta OKS-szel (Polgári Konzervatív Párt), amely négy képviselőt juttatott a parlamentbe a HÍD listáján. A HÍD támogatottságáról jól árulkodik, hogy az OKS-es jelöltek közül három a preferenciaszavazatok segítségével került be (a tisztán listás szlovák szisztéma lehetőséget ad kedvenc jelöltjeink előléptetésére). Emellett a HÍD a brutálisan negatív és nehézkes kampányt folytató MKP pozitív hangot megütő, fiatalos, rugalmas és vidám (a mikrobuszukat például Bugivannak hívták) alternatívájaként is nyilvánvalóan sok szavazót volt képes megmozgatni.
...meg a magyarok
Meggyőző, nyolc százalékot kicsit meghaladó eredménnyel benn van tehát a HÍD, és története során először kiesett a Magyar Koalíció Pártja. Mondhatjuk nyugodtan, hogy megérdemelték. Nem is csupán az Orbán Viktort és a magyar külképviseletet is felvonultató rémes kampányukért, melynek csupán egyetlen üzenete volt, konkrétan az, hogy "Mi vagyunk a magyarok, a HÍD meg nem magyar, aki nem ránk szavaz, az a szlovákokra szavaz, pfuj-pfuj!". Ezt tán maguk sem érezték elégségesnek, de még Csáky Pál személyes vonzerejét sem (ez mondjuk érthető: nevezett a kampányt a magyarországi jobbtévék bennlakójaként töltötte), mindezért tehát azt is félreérthetetlenül világossá tették, hogy ők akár még Ficóval is hajlandók mindenre (négy éve, sikereik csúcsán sem voltak máshogy vele). Mármost potenciális szavazóik közt nyilván akadtak számosan, akik ennek nem örültek annyira, hogy behúzzák az x-et. Jó, jó, hogy az MKP ezt érdemelte, de ilyenkor mindig felmerül automatikusan a kérdés, hogy a szavazóik is ezt érdemelték-e? Nos, szerény számítgatásaink szerint bár parlamenti képviselet nélkül maradtak, nem feltétlenül jártak rosszul. Egy 4,3 százalékot elérő párt nem tűnik el csak úgy a süllyesztőben, tovább működik az önkormányzatokban, teszi helyi szinteken a dolgát, s ha működik benne még egy kis életösztön, sürgősen átalakul - a keret ehhez adott, az elnökség lemondott, jön a tisztújítás. Az eddigiek reménytelenségét Csáky vereség utáni egyik nyilatkozata is bizonyítja ékesen: azon kesereg, hogy a hét darab hidas képviselő hogyan is fogja majd - hét szlovák párttárssal a nyakán - szegin' magyarok érdekeit képviselni. Csáky (és agya, Duray) csak egy - mellesleg már a 19. század közepén befuccsolt - logikát ismer, a nemzetinek nevezettet. Ettől szabadulhat meg az MKP, a csököttségtől, s építhet korszerű pártot a romjain - az önkormányzati háttere biztosan megvan hozzá.
*
Summa summarum: Szlovákiában győztek a jók. Ha mi alakítanánk kormányt, nyilván a HÍD és a SaS koalíciója vezetné az országot. Nagy valószínűséggel benne is lesznek Szlovákia új kormányában - a neheze csak aztán következik nekik. Addig éppenséggel van némi okunk az örömre: megbukott az autoriter vezetés, és vereséget szenvedett a nacionalizmus - ezeknél csak jobb jöhet.
