- ts -

a Ligetben. Látták már? Ugye, hogy nem.

A "friss" hazai megjelenés a szerző 1990-es Végzetes érdekek (Everybody Wins) című filmje, minek kapcsán - kell-e mondani, vesztünkre - arra gondoltunk, körülnézünk a honi halpiacon, tartunk egy kis áttekintést a magasan jegyzett életmű elérhető tájain. Nos, az egykori dühöngő ifjak, az ötvenes-hatvanas évek brit új hulláma, a free cinema egyik elindítójának s a későbbi hollywoodi maestrónak itthon az említetten kívül csupán az 1978-as Pokolról pokolra (Who'll Stop the Rain) című filmje létezik DVD-n. Aki nem dobta még ki a VHS-lejátszóját, boldog ember, mert kikölcsönözheti A francia hadnagy szeretője (1981) viseltes kópiáját. Az olyan művek, mint a free cinema alapvetésének számító Szombat este, vasárnap reggel vagy éppenséggel a profi, jó ízlésű életrajzi filmek egyik népszerű mintadarabja, az Isadora (1968) meg úgyis csak megzavarnák a kotnyeles közönséget. Persze kapásból tudnánk tíz-tizenöt hasonló kaliberszámú nevet mondani, akinek ugyanez a sorsa a hazai pályákon - pusztán a miheztartás végett. Hogy messzebb ne menjünk, van egy fogadásunk arra is, hogy az irály másik három legendája, Tony Richardson, Lindsay Anderson vagy John Schlesinger is ilyen cipőben jár a magyar DVD-kölcsönzők mellé.

A hetvenes évek szürreális mozija olyan, mint a távolról sem véletlenül ugyanekkor fénykorát élő ún. szexfilm (ma talán szoftpornónak mondanánk, de szerencsére nem beszélünk róla) vagy az alkoholmentes sör - jóindulatúnak mondott (sok esetben annak is vélt), ám határozottan üzleti alapú átverés. Nem mintha a hatvanas évek szürreális mozija attól más lenne, hogy "művészek" csinálták, szemben az utánuk jövő iparosokkal. Ha például Dario Argentóba belekalkuláljuk az utóbb kétségkívül kialakult - azért csak visszafogottan tömeges - kultuszát, akkor valamiféle műbútorasztalos kerekedik ki, aki ügyel ugyan a formákra, a szépre, de mégiscsak gyárt, kevésbé alkot. Vagy éppen fordítva, oly veszettül alkot, hogy beleizzad.

1999 áprilisában a coloradói Columbine-ban két kamaszkorú diák vérfürdőt rendezett az iskolában - talán a legismertebb borzalom a sok közül. Michael Moore híres Kóla, puska, sült krumpli (Bowling for Columbine) című mozgóképes röpiratának is ez az alapsztorija.

Amerika messze van, tán ezért gondoljuk, hogy rendes ország. Annyira az, hogy például nem rendelnek tanulmányokat spanoktól az állami szervek illetékesei.

Biztos ismerik, biztos van arra szó, amikor minden ugyanolyan, mint amikor jó volt, de mégis üres, érdektelen az egész, de akkor sem bírjuk elengedni. Amikor a tudat minden tiltakozása ellenére, tehetetlenségből válik bűnrészessé az ember.

A szolgálatmegtagadásért kényszernyugdíjazott cinikus zsaru, amikor viszi vissza elvált feleségéhez a hét végi láthatásról két kamasz fiát, emberrablással dúsított bankrablás áldozata lesz, egy véletlen autóbaleset tragikus következményeként. A bankrablók a többi tússzal együtt elragadják kisebbik fiát, Jerryt is.

Száz év elmúltával be kell ismerni, a szerepkörváltás most már mindörökké megmarad színházi fogalomnak, a moziban teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanakkor roppant kényes. Ha az 1993-as keltezésű Nyom nélkülre kevesen is emlékeznek, különben is már az elején elrabolják benne - nota bene: Kiefer Sutherland oldaláról; ő sem volt akkor még Jack Bauer - Sandra Bullockot, de az egy évvel későbbi Féktelenül biztos megvan. A színésznő fő fegyvere kétségkívül a báj volt. A fiatalosan grimaszolós, épp csak árnyalatnyira szabálytalan szépség, az elragadó lendület. Mindez tökéletesen elegendő is egy szerepkör jogos betöltéséhez. Ám

"Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezője" - mondotta illedelmes pimaszsággal Francois Truffaut. Hebrencs kijelentésével akár vitatkozhatnánk is, de semmi értelme - olyan szinteken járunk, ahol a dekázás önkielégítésnek is kevés.

Magasan kezdünk: ötven éve az elemi iskolában a beutaltak egy, a jövőről alkotott elképzeléseik rajzaival degeszre tömött "időkapszulát" eresztenek a földbe. Ötven év, az annyi, mint 1959, űrrakétát rajzol szinte minden gyerek, meg biztos föld felett pár arasznyival közlekedő sportautókat. Csak egy kis béka a hátsó padban... Õ vési tele számsorokkal a rajzlapot, ami így ugyan csekélyke képzőművészi erővel bír (bár menten felértékelődne, ha összevetnénk avval a rajzlappal, amire Esterházy Péter véste fel a komplett Iskola a határont), ám annál nagyobb előrelátást takar - de ez csak ötven év múlva derül majd ki. Urnabontáskor ugyanis e rajzmű Nicolas Cage fiacskájának a kezébe kerül, nevezett pedig egy felesége tragikus elvesztését soha ki nem heverő asztrofizikus - aki először persze mit sem törődik a megszerzett kinccsel. Csak aztán valahogy nagyon láb alatt lesz (annyit mutatja a kamera), s kiborul reá a whiskyspohár. De akkor kiborul ám a nagy Nicolas is (mintha nem ez lenne az alapállapota), lévén éles szemmel kiszúrja, hogy a számsor whiskysebb fele a 09112001-et adja ki. Hoppá csak! Vigyáztam!

Abszurdnak, groteszknek lenni a legkönnyebb a világon. Minden másmilyen kicsit, de közben minden tök ugyanolyan. Na, de itt Kelet-Közép-Európában? Itt is könnyű groteszknek lenni? Itt, ahol minden eleve az? Ahol minden majdnem olyan, csak kicsit mégis másmilyen. Mindig kicsit tágabban értelmezett, kicsit mindig váratlan. Nekem persze gyanús az egész világ, nem csak Kelet-Európa. Mindazonáltal - ts -