Már a cím többszörös magyarázatra szorul, végtére is felszedett magára némi felesleget azóta, amióta az 1969-es keltezésű filmet magyar mozik a hetvenes évek legelején bemutatták. A példás gyorsaság oka - Marlon Brando már akkor is, már nálunk is tagadhatatlan piaci ereje mellett - nyilván a rendező (és velencei fesztiváldirektor) már-már legendás baloldalisága (bár épp Magyarország ruszki megszállásán felháborodva lépett ki az olasz kommunista pártból, 1956-ban). Mindegy, jól jártunk vele, a Queimada nagy hatású, időtálló mozidarab (jelen címét az amerikai forgalmazótól és honi segítőitől örökölte). Hogy milyen nagy hatású, arról legtöbbet tán Francis Ford Coppola mesélhetne, hisz akár az Apokalipszis most, akár mindenkori Keresztapák szalagjain kockáról kockára kimutatható a Queimada útmutatása - s távolról sem csak Brando játékára, eszközeire gondolunk itt, inkább Pontecorvo nagy jelenetekből építkező előadásmódjára és nagyszabású képalkotó erejére.
Elmesélek egy ilyen áriát, a finálét, a szőke, kék szemű Brando sűrű kopácsolásra ébred a sátrában, odakinn ácsolják a bitót a lázadó rabszolgavezérnek. Álmos képpel kisétál, kiveszi a katona kezéből a kötelet, s megmutatja, hogyan kell meghurkolni helyesen, aztán bemegy a fogolyhoz, s bicskájával átvágja a kötelékeit, menjél, szabad vagy. Szabad. A Kis-Antillák egyik kies szigetén járunk a 19. század közepén, Brando angol kormányzati ügynök, a felkelő José Dolores pedig az első helybéli, akivel a kikötőben megismerkedett - közben lejátszódott egy film, s kettejük között is ez-az, aminek eredményeként most a halálraítélt inkább azt mondja: nem. És marad. Jönnek érte a katonák, Brando betöltötte a küldetését, lóra száll, José Dolores a bitó felé mentében még odaveti neki kérdését a fehér ember civilizációjának közeles végéről. A lázadó mártírrá lesz, s a kikötőben ismét megkérdezi valaki Brandótól, vihetem-e a csomagjait...
Most, hogy újból megnézhetik a Queimadát, egy percig se tétovázzanak!
Forgalmazza a Fantasy Film
