A műfaji alág (mondjuk fehér házi bennfent) magna chartája nyilvánvalóan a Paramount 1977-es tévésorozata, a Washington: Zárt ajtók mögött. A három jó hosszú részből álló széria a Nixon-adminisztráció (egyik) cégéres főemberének, John Erlichmannak A cég című regényéből készült, és példás gyorsasággal (1979 őszére) jutott el Magyarországra (szinte vele egy időben a regény is megjelent magyarul). Naná, hisz az amerikai imperializmus (korabeli szókapcsolat, jelentése megszűnt) egyik kapitális buktájának, a Watergate-ügynek állít (kétségkívül önkritikus, bár megengedő sugallatoktól sem mentes hangú) emléket. Ebben lehetett látni először laza, ám a napi huszonnégy órás készenlét állapotában funkcionáló és óbégató hatalomtechnikusokat és tahó elnököt. Mellesleg akkor utoljára, azóta kizárólag lángeszű és lángszívű robotok űzik az ipart a Fehér Házban - mármint a szakág filmjeiben, sorozataiban. A 24-et például nem soroljuk ide, inkább a megtévesztő magyar című Az elnök embereit (az eredeti, a Fehér Házra utaló Nyugati szárny nyilván nem volt elég sokatmondó, ezért a magyar erők egyszerűen lenyúlták az újságírós Watergate-mozifilm címét) s a gyorsan bebukott Az elnöknőt.
Azért volt szükség erre a díszszemlére, mert a felsorolt döntően fikciós művek nagyjában-egészében kiadják a szigorúan true storyként kezelt Újraszámlálást, minden erényével és kínjával együtt. Mert ez az alműfaj voltaképpen csak egyvalamit tud, de azt nagyon: pofázni. Elmesélek egy epizódot, a főcím valami sasos padlómozaikon indul, amin a feliratok után élére vasalt nadrágszárak és gazdagon varrt cipők suhannak végig, a kép kinyit, és két felöltős csávó dzsal végig a hosszú folyosón, útközben szenvedélyesen vitatkoznak, Korea (melyik?) megszállta Svájcot (melyiket?) és a színes bőrű elnök helyére egy női főtitkárt akarnak ültetni, mit csináljunk (mármint Amerika, melyik?). Aztán benyitnak egy tágas terembe, ahol három (immár ingujjra, nyakkendőre vetkezett) társuk foglal helyet lazán, s innentől negyven percen át vágnak egymás szavába, s nincs beállítás, amiben egyszerre háromnál kevesebben beszélnének, a katarzis a vége előtt öt perccel érkezik, belép Potus (az elnök), és dönt, végefőcím. Ami mindebben a legmegdöbbentőbb, hogy a spektákulum működik: a néző végig feszülten figyel.
S ez sincs másként ebben a színigaz történetben, ami a 2000-es amerikai elnökválasztás slusszpoénjának, a floridai szavazatok összeszámolásának (ill. össze nem számlálásának, ill. nem újraszámlálásának) részleteibe vezet be, nagy (színészi) erők megmozgatásával.
Mint az fenti vázlatunkból kitetszik, magunk is össze bírtunk dobni egy ilyen filmet. Ebből az következik, hogy aki 2008-ban vállalkozott hasonlóra, kétségtelenül nagy fába vágta a fejszéjét, s aligha könnyített a helyzetén avval, hogy a valóságból (a közelmúlt történelméből) szedte a meséjét. Ráadásul remekmű is készült már a tárgyban Spike Lee Megloptak minket című rövidfilmje (tökéletesen kilógva a Tíz perc - Trombita c. mélylila ködösítésből) arról a pár percről regél, amikor a mondott alkalommal Al Gore elnöksége látszott hótbiztosnak. Ezért az Újraszámlálás alkotói egy folytatásoknál bevált módszerhez folyamodtak, kidomborítottak egy eposzi sajátosságot, voltak már okos és érzékeny politikai háttéremberek a tévéfilmekben, tán még hősök is, de hétköznapi hősök, úgymond hősies figurák tán még nem, vagy nem túl sűrűn. Ilyenformán a kiváló Kevin Spacey, de akár a meglepően visszafogott Dennis Leary is a munka hőseit adják, akik a legjobb tudásuk szerint zúzzák inaszakadtukig, fel nem adván a reménytelen küzdelmet sem, nincs fájront, nincs cigiszünet (bah!), a játék addig tart, amíg a főnök (adott esetben az alelnök vagy a kormányzó) azt nem mondja, hogy ennyi, vége. Akkor lehet hazamenni, zuhanyozni, satöbbi, kibontani egy finomabb bort (és várni a telefoncsörgést).
Az Újraszámlálás ilyenformán a hősalakítások filmje is, bár a csapatkapitányokkal tapintatosan bánik (Gore-nak és Bushnak épp csak a vállát, tarkóját látjuk néha), de a világ tévéhíradóiból jól ismert figurák, mint az egyik oldalon Warren Christopher (John Hurt), a másikon James Baker (Tom Wilkinson) már döntő szerepben lépnek fel, és nagyon jól adják. S a színészek filmjében veri az egész mezőnyt Laura Dern, Katherine Harris floridai államminiszter (a helyi terminológia és a műfordítás szerint államtitkár), a történelem egy kitüntetett pillanatában magát felfoghatatlan, perdöntő helyzetben találó rémült porszem szerepében, ő aztán távolról sem riad vissza a külsődleges eszközöktől.
Csak hát az a baj az egésszel, hogy tudjuk a végét, s azt is tudjuk már a legelején, hogy mit állít majd a végén a darab - így pont az nincs, ami kéne: dráma. S ez nem a történelem hibája, hanem a filmé.
Forgalmazza az HBO
