Jó nevű senki

Brian De Palma: Femme Fatale
szerző
- ts -
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nyilván nem tudom, hogy a komcsiban kik forgalmaztak Magyarországon mozifilmeket, de őket is meg lehet érteni. Bár könnyű lenne mindent determinált mozgásterükre kenni, mégis egyre többször érzem úgy, hogy értették a dolgukat. Nem néztem utána, de elég biztos vagyok benne, hogy a hivatalos moziforgalomban minálunk e jó nevű filmrendező az Aki legyőzte Al Caponét című műalkotásával vétette először észre magát. Csinos kis zsánerdarab, tömve idézetekkel, most is adta valamelyik vendéglátó-ipari tévé.

Kétségtelen, ekkor már a kiforrott alkotó lépett elénk, gondosan kimunkált eszközei magabiztos használója. Az akkoriban még valamivel nehezebben áttekinthető videoforgalmazásban kis keresgélés után rá lehetett bukkanni olyan "híresebb" opusaira is, mint a Carrie, a Gyilkossághoz öltözve, a Sebhelyesarcú vagy az Alibi test. Ezen filmjei, illetve ezek korábbi hiánya hamar kultuszrendezőt faragtak belőle Magyarországon. Fogadjuk el (a legnagyobb úr a hiány), nem is érdemtelenül. Vagy ne fogadjuk el, s akkor egy izmosabb Hitchcock-epigonhoz lesz szerencsénk. Voltaképpen teljesen mindegy, hisz ami ebből mára ránk maradt, az a várakozás, ami egy-egy újabb nekifutását kíséri. Még olyankor is fölébred, ha a Mission Impossibile folytatásáról vagy valami Marson játszódó képtelenségről van szó. Brian De Palmáért kétségtelenül lehet rajongani, de tudja a fene, hogy érdemes-e.

A hiány a cikóriából is nehézség nélkül csinál kávét. Mi pedig az ilyesmiben mindig is profik voltunk.

Akkor most tényleg megint van minek örülnünk, a jelentős férfiú - nem is túl nagy kacskaringók után - régi vértezetében lép elénk. Meg nem mondaná arról senki, hogy régi lenne: az utolsó tízfilléres nagyságú horpadástól a komolyabb folytonossági hiányokig minden gondosan meg van reparálva, csillog, mint Salamon páncélja, elmenne akár egy visegrádi lovagjátékon is simán.

A Femme Fatale e tekintetben olyan, mint a tévésorozat lezárulta után évekkel piacra dobott mozidallas, fölidézi a rajongók legkedvesebb emlékeit. Van megint osztott képmező, fölülről, valahonnan a szárnyas ventilátor pozíciójából fotografált szoba, szubjektív kamerázás dögivel. Van idézet, nemcsak képi, de még szándékbéli is Hitchcocktól, Billy Wildertől, Antonionitól, Puskás Öcsitől (bár ebben nem vagyok egészen biztos). Van több fedele a filmnek, meg több oldala is, de nem sok alja. Olyan dobozmatrjoska, ami be van pompásan csomagolva, de az ajándék benne minduntalan egy újabb doboz.

Nem ház, doboz

Ettől persze még szórakoztató is lehet a dolog, nekem unalmas volt, de belátom, egy kamasz könnyen rabul ejthető annyival, ha a Hitchcock által egyszer hangsúllyal használt díszletbe (chicagói főpályaudvar, ha van ilyen) belerakjuk az odesszai lépcsőjelenetet, miközben kézre kerül a maffia főkönyvelője, hogy aztán a következő filmben már odesszai mozgólépcső-jelenetben gyönyörködhessünk, majd tíz év múlva, az előbbiekre utaló jeleket találjunk a Marson vagy a víz alatt.

Persze van az ilyesminél kevésbé bántóan direkt garázdálkodás is, például az álmok birodalmában, például a megkettőzött alakok között (lásd még: álmomban két macska voltam). Könnyű lenne persze csak ennyivel elintézni De Palma mostani alkotását: az álom az a filmművészeti fogalom, amely akkor használatos, ha valamiből sehogyan sem bírunk kijönni. Az emberszereplők megkettőzését személy szerint nagyon is meg tudom érteni, vissza a klasszikushoz:

álmomban két Hitchcock voltam,

és akkorát bemostam a rohadtnak, hogy leült a járdára nyavalyogni.

Különben azt tényleg nagyon bírom, ha a brutális módszereikről fölismerhető üzletfeleitől szorongattatva a hős úgy nyer egérutat, hogy véletlenül rájön, a statiszták egy jelentősebb csoportozata már jó ideje valaki teljesen másnak nézi őt, egy komplett rokonság fedezi fel benne az elveszettnek hitt családtagot, hurrá, meg kell ragadni a nagy lehetőséget. Fetrengek az orgazmusban, ha a menekülő hős ehhez hasonmása útlevelét is öt percen belül találja meg, benne egy aktuális röpülőjeggyel (ezt már meg se érdemlem, nem úgy hős) egy távoli országba (Amerika).

Az események e tragikus láncolata a cannes-i filmfesztiválon indul, abban az évben, amikor bemutatják Regis Warnier Kelet-Nyugat című művét, ám a kiteljesedés hét szűk esztendő múlva köszönt a vászonra. Fejből nem tudom e nevezetes dátumot, így önökre marad kitalálni, most akkor a megoldás (ami, ha akarom megoldás, ha akarom, nem) most játszódik-e vagy a jövőben. Jó lenne, ha a jövőben lenne, mondjuk, amikor a Mission Impossibile 4-et mutatják be a mozik, amit véletlenül na ki rendezne? Én biztos nem.

Összegezzük: az a helyzet, hogy megbízást kaptam a CIA-tól, az FBI-tól, a nénikémtől, mert már nem bírta elviselni a hülyeségeimet, hogy azonnal induljak Alfred Hitchcock (vagy Brian De Palma) keresésére, csak előbb bokszoljak ki negyven pár barna félcipőt. Bokszolás közben elpilledtem, és azt álmodtam, hogy egy amerikai vagyok Párizsban, aki Antonioninak képzeli magát, noha nő. Az egyik sarkon befordul Hitchcock, és visszakéri a jegy árát, adok én neki, de fölébredek, mert rám szól valaki, hogy neki ide szól a jegye, és rám borítja a pattogatott kukoricát. Hát, jó.

Azért persze van egy megoldás, meg lehet úszni az egészet. Ha teszünk Hitchcockra, ha anyánknak is letagadjuk, hogy olvastunk valaha Patricia Highsmithtől akár egy levelet is, jöttünk a plázába, mit akarsz, te film. Nos, akkor kapunk egy többé-kevésbé megoldatlan thrillert, egy masszívat a közepes eresztésből, az is valami.

 

Forgalmazza az SPI International

szerző
- ts -
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Brian De Palma
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...