Mint a szomszédos interjúból (és pláne ebből a szép, színes filmből) kiderül: a tizenkét éves rendezőnőt, noha akkor még nem volt rendezőnő, rabul ejtették a bikák - azóta viadalból van a lelke. S most megmutatja, leláthatunk a fenekiig: műbalhé az egész, úgy, ahogy van, műbika, s bár több mint két óra hosszáig forog, engem hamar ledobott.
Szóval, szerintem amit az ún. európai filmnek sürgősen el kellene felejtenie, az ez a végtelenül kínos önreflexivitás, hogy én egy európai film vagyok. Az? És akkor mi van? De én egy, a mai rohanó világban kurva egzotikus európai film vagyok, tessék fizetni!
Bár most épp ennek a szcénának áll a zászló, a mittudomén mikori európai filmdíjon is a jó Almodóvar a fontosabb díjakat simán söpörte be Kaurismäki és az angol dolgozók elől: ja, az ő filmjében legalább történnek furcsa dolgok, talán volt benne bika is. Valamelyikben biztos.
Másfelől meg van ez a hollywoodias dramaturgiai jófejfesztivál (buzgó művelője például egy hangos angol Guy Richie, de lehet, hogy Tony & Guy vagy Tom & Jerry, tényleg elfelejtettem), hogy annyi népek kavarnak mindenféle végtelenül komoly dologban, aztán jön a parkőr, s ahelyett, hogy hazazavarna mindenkit, a szúrós végű botjára fölszúrja a sok szétszórt marhaságot, és lehet nagyon örülni: azok úgy simulnak egymáshoz, mint annak a rendje.
A baj talán az lehet, hogy nincsen nagyon mit szemberakni ezzel. Kaurismäki velőt rázó megújulása aligha várható, az angol szociobuzgalmat pusztán ünneplésének nehézkedési ereje hajtja, a szintén odavalósi mozimanierizmus kifújt, Greenaway már maga sem érti, mit beszél, Jarman belehalt. Kelet-Európában a film megélhetési igyekezet, mi persze Tarr Bélában még bízhatunk, ám ő se egy kimondottan új iskolát visz. Hagyjuk, kérem, az európaiságot!
Mindazonáltal a Véresen komolytalan egy lendületes, helyenként üde darab, gondolatoknak látszó frázisokkal virtuózkodó helyes kis marhaság, a szükségesnél harmincszor nagyobb levegővételből. Bikavér szódával, brrrr.
- ts -
Forgalmazza a Best Hollywood
