Film: Poroltóval a pokolban (Visszafordíthatatlan)

  • - ts -
  • 2003. április 17.

Zene

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.
Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

A Visszafordíthatatlannak akár két olvasata is leheteséges:

1. Jaj, milyen törékeny is a mi életünk, mennyire csak egy hajszálon lógunk, ha az egyszer elszakad, már hiába keressük, hogy hol romlott el, oda minden!

2. Tyaff-tyaff.

Az elsővel különösebben nem érdemes foglalkozni, tipikusan fölületi olvasat, az egészhez képest olyan, mint egy hámsérülés. A második, abban lehet valami.

A pokolban kezdünk,

ha leszámítjuk, hogy két tróger bizalmasan fölmondja egymásnak azt, amit az eszközhasználó Noe a film végére odaír: "Az idő mindent elpusztít." - ennek persze nincs semmi értelme. Nos, a poklot alkotó egy Végbél nevű buzibárnak képzeli, s ez politikailag kétségkívül inkorrekt, de ábrázolását tekintve, beismerem: tökéletes. Nincs levegő, csak izzadság van, nincs fény, csak a sötétkamrák vöröse, narancssárgája villan néha itt-ott, bizonyító erejű (hogy igen, ez itt az, jó helyen jársz) ábrákat rajzolva a retinára, nincs hely, nincs tér, csak néhány szűk járat, tömve az elkárhozottakkal. Fertelem.

Erős fölütés, kétségtelen: ilyennek képzeltem a poklot, de nem voltam elég jó itt a földön, az érzékenyebb nézők első csoportozata ekkor hagyja el az üzletet.

A második csoport akkor, amikor ugyanitt egy poroltó húsz erős csapásával verik szét az egyik fellépő művész arculatát.

Némi

mentősi, rendőri segédlettel

kínosan hosszadalmas pokoljárásunk aztán véget ér, de megpróbáltatásaink sora korántsem. Rá kell hamar döbbenjünk, amit olvastunk a filmről előre (bárhol), bizony színigaz, itt hátulról van elmesélve a történet.

S haladunk tovább visszafelé a mesében, a pokolba vezető szörnyűségeken át, el egészen a mennyországig, ahol a bajok elkezdődtek. A rendező e szörnyűségeket a fölütéshez mérhető invencióval ábrázolja, ami a vetítőből távozó további jelentős számú dolgozó sietősségén is mérhető.

Mi tagadás, mire a mennyországig jutunk, megesz az unalom, az ilyesmihez, gondolom, Franciaországban kötelező idézgetni a Jules és Jimből.

A második olvasat (ez a tyaff-tyaff) a kétségtelen megfejtés. Mert valakiben esetleg fölmerülhet a kérdés (persze feleslegesen), hogy akkor most jó film-e ez a Visszafordíthatatlan, vagy sem.

Nos, a célját (ami ez a második olvasat) tökéletesen valósítja meg, létrehozni egy szörnyű, durva és valóban ostobán erőszakos műtárgyat -ez igen, vállalható alkotónak, befogadónak egyaránt. Ha festménynek, szobornak képzeljük - nyilván szívesebben néznénk, kimerevített darabok, csak megadják a kezdő sebességet a fantáziának. Noe viszont semmit sem bíz a fantáziára - ha úgy tetszik, csak egyfelé kínál egérutat, ki a moziból. Ha amolyan összművészeti hogyishívjákot akarna, a kimenekülőket orrba verné, és visszazavarná a jegyszedő.

Tehát az elénk tárt szörnyű, faragatlan műtárgy a maga nemében tökéletes. Ám amint az alkotás kiér a pokolból, az már maga a pokoli érdektelenség, valami olyasmi, hogy a szereplő neves művészek milyen helyesek is tudnak lenni - nem értem. Minek ez? Ha valaki mutat egy jól sikerült poklot, fölösleges mellé raknia egy ügyetlen mennyországot, mert az, ahelyett, hogy kontrasztul szolgálna, csak elmaszatolja az egészet.

Figyelem: ez a film szörnyen bestiális!

- ts -

Forgalmazza a Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.